Doha, mint a kultúra fellegvára

Hahó!

Ismét itt vagyok egy hosszabb kihagyás után!! Most sem fogom azzal rabolni az időt, hogy miért maradt ki majd 2 hónap, de az is lehet, hogy ha elolvassátok a bejegyzésemet, akkor megértitek. Pedig Isten az atyám megfogadtam, hogy mostantól többször írok keveset, de nekem nem mennek ezek a “megfogadások”  már rájöttem, sokkal inkább bejön, ha csak  úgy engedem, hogy sodorjon az ár, vigyen az élet vize, amerre “dolgom van”.  Életemben nem éltem ilyen spontán módon az életemet, mint az elmúlt 7 hónapban (bizony már ennyi ideje kinn vagyok, döbbenetes neeeem?? :)), nem agyalom túl a dolgokat, nem aggódok feleslegesen, mondhatni, hogy szinte mindig azt teszem, ami jól esik, amikor jól esik… és ez még 80%-ban a munkámra is igaz 🙂  Nem tudom mi lesz egy hónap múlva, vagy hol virrad rám 3 év múlva, de nem is érdekel, mert JÓL ÉRZEM MAGAM és semmi más nem számít!! 🙂

Érdekes, hogy az utóbbi időben meglehetősen sok magyar talált meg a blogon keresztül, és nem csak Vas megyéből, hanem az ország más régióiból is, volt, aki a kinti munka- és életkörülményekről érdeklődött, egy fiatal pár ötleteket kért tőlem, hogy mivel töltsék el azt a 11 órát Dohában, míg a csatlakozásukra várnak Dél-Afrikából hazafele tartva, de a legnagyobb meglepetést mégis Marcsi és Zoli okozták, akik bár ugyanannak a magyar csapatnak a tagjai, mégis egymástól függetlenül kerestek meg, Marcsi még otthonról, Zoli már innen Dohából.

Szeptember elején, mikor a 2,5 hetes – többnyire otthon töltött – vakáció után visszajöttem Dohába örömmel tapasztaltam, hogy kezd felpezsdülni a kulturális élet, tele volt a város különböző eseményeket reklámozó plakátokkal, a mailboxom hírlevelekkel, azt sem tudtam mikor-hova menjek, így majdnem mindegyikre vettem jegyet. 🙂 Nehogymá’valaholnelegyekott!! 🙂

Az egyik ezek közül Verdi Aida-jának bemutatója volt a Katara-ban lévő Amfiteátrumban. Gyakorlatilag mióta kinn vagyok azóta arra vártam, hogy mikor szerveznek már végre valamilyen kulturális programot ebbe a csodálatos, ámde ezidáig kihasználatlanul álló szabadtéri színházba. Úgyhogy mihelyt kikerültek a plakátok azonnal vettem is pár jegyet, és milyen jól tettem, mert pár napon belül elfogyott az összes jegy mindkét előadásra, rengeteg ismerősöm lemaradt róla.. (Ezt amúgy nem is nagyon értem, hogy miért csak 2 előadást terveztek belőle, mikor lazán könnyedén el tudtak volna adni min 5 teltházat is… pláne így hogy tudom mennyi embert reptettek ide, és szállásoltak el 3 hétig a Westbayben, akik a produkción dolgoztak, kész csoda lenne, ha legalább a költségeket behozná a 2 előadás, de ez már nem az én dolgom)

Talán egy héttel azután, hogy a fiókomban voltak már a jegyek, amikor Marcsi írt nekem a blogon keresztül, hogy lenne pár kérdése priviben… Elkezdtünk levelezni és kiderült, hogy ő és vagy még 100-120 (!!!!) magyar érkezik hamarosan Dohaba és mindannyian az Aida produkción fognak dolgozni. Rettentően boldog voltam és kimondhatatlanul büszke, hogy ezen az előadáson, ami gyakorlatilag egy mérföldkő Doha életében ( ez az első opera amit a városban színre visznek) ennyi tehetséges magyar művész és szakember fog szerepet vállalni. Mint megtudtam tőle a teljes tánckar, énekkar magyarokból áll, rengeteg ember a backstage-ben, fénytechnikusok, jelmezesek, öltöztetők, sminkesek, fodrászok mind-mind magyarok. Arról nem is beszélve, hogy a zenét a Qatar Philharmonic Orchestra adta hozzá, amiben szintén vagy 20 magyar tehetség zenél.

Az első előadáson, ami október 18-án volt amúgy maga az emír, Sheikh Hamad bin Khalifa Al-Thani és felesége is tiszteletét tette.

 Zoli, aki világítótechnikus Marcsihoz képest egy pár nappal később (tőle függetlenül) keresett meg a blogon, hogy itt vannak, és ha van egy kis időm, akkor találkozzunk, beszélgessünk, adjak nekik tanácsot merre érdemes menni, mit érdemes megnézni stb. Ki is mentem pár nappal később a Kataraba, Zoli bevitt az egyik próbájukra, ahol aztán véletlenül Marcsival is összefutottam, akivel mióta kinn volt Dohában nem sikerült kommunikálnunk… Nagy élmény volt látni egy készülő előadás próbáját hátulról… ahogy szaladgálnak a jelmezes művészek, a headset-es rendezők, öltöztetők stb.. egy más világ nekem civilnek 🙂 És persze amerre fordítottam a fejem magyar hangot hallottam, ami azért elég meglepő errefelé 🙂

Szegények szinte minden nap éjfélig próbáltak, így mikor megtudtuk, hogy a 2 előadás között kapnak 2  szabadnapot, eldöntöttük Zsolttal (már korábban említett itteni magyar kollégám), hogy egy párukat kivisszük magunkkal Fuwairit Beachre (kb 1 órányi autóút Doha-tól), ahol a magyar közösség apraja-nagyja össze szokott jönni  péntekenként (a forró július-augusztust kivéve) “tengerpartozni”, fürdeni, sütögetni, beszélgetni, strandfocizni…miegymás… Marcsi és Mariann még soha nem fürödtek tengerben, így külön öröm volt számomra, hogy hozzásegíthettem őket ehhez az élményhez. 🙂 A parton aztán kiderült, hogy a zenekar néhány magyar tagja is felkarolt egy pár emberkétt az Aida-s csapatból, így végül több, mint 60-an jöttünk össze, amiből egy hihetetlenül kellemes kis nap lett, sok-sok magyar csacsogással. 🙂 Ma este  – ebben a pillanatban is – megy a második, egyben utolsó előadás, a kis csapat holnap hazarepül. Jó utat, jó pihenést, köszönjük ezt a csodás élményt, üdvözlet az otthoniaknak!! 🙂

A csoportkép Fuwairit Beach-en készült 2 napja

Visszatérve egy gondolat erejéig még a kulturális programokhoz, csak hogy még egy párat említsek az érdekesebbek közül: voltam egy berlini fiúcsapat – Red Bull Flying Bach – előadásán, akik egy japán balettos lánnyal kiegészülve Johann Sebastian Bach zenéjére adtak elő akrobatikus hip-hop illetve modern táncot. Fergeteges volt!! Háát mit ne mondjak a táncos teljesítményen túl szemet gyönyörködtető volt a sok izmos kockahas 🙂

A csapat qatari túrnéjáról hivatalos kisfilm is készült, amit az alábbi linkre kattintva tudtok megnézni:

Red Bull Flying Bach Qatar Tour

Négy telt házas előadást nyomtak végig egymást követő 4 nap csak itt Dohában. Ebből is látszik, hogy itt szinte bármit el lehet adni, mert ki vannak éhezve a fehér népek a kultúrára, és hála Istennek, Allahnak és az összes prófétának,  ezt a kedves arab “vendéglátóink” is kezdik belátni, mert egyre másra szerveznek ide profi produkciókat, illetve sorban nyílnak meg új bárok, szórakozóhelyek, amik az igényesebb zenét kedvelő közönséget célozzák meg, ilyen például a St Regis Hotelben lévő Jazz Bar is, amit a New York-i Lincoln Center mintájára hoztak létre Dohában, és ahová a szeptember 24-ei nyitást követően a tervek szerint hétről-hétre újabb és újabb világhírű jazz zenészeket ill. zenekarokat hívnak majd meg. A másik kedvenc helyem, amit nemrég fedeztünk fel szintén a St Regis Hotelhez kapcsolódik, annak a kertjében, közvetlenül a tengerparton helyezkedik el, kilátással a Westbay színes tornyaira. Itt pedig csütörtök esténként elő reggae zene mellett fogyaszthatod el a frissen grillezett rákot, halat, bárányt tartalmazó 3 fogásos vacsorádat a kedvenc koktéloddal. Mennnyei!!! 🙂 És az is, hogy a törzsközönség 90%-a western (a fehér szót nem szeretem gyakran alkalmazni, mert még esetleg fajgyűlölőnek titulálna vki, ami nem igaz, csak felüdülés egy-egy olyan helyet találni itt, ahol az ember túlnyomó többségben hasonló kultúrkörben szocializálódott egyedekkel tud kulturáltan együtt szórakozni .. 🙂 Remélem finom voltam, és nőies 🙂

Beragadtam ebbe a témába, de talán azért is mert tényleg – a korábbiakhoz képest sokkal több – zenei, színházi élmény ért az utóbbi hetekben. Ilyen volt a “Doha Players” nevű amatőr színtársulatra bukkanásom is. A többnyire angol illetve angol ajkú lelkes amatőr fiatalokból (20-45 :)) álló csapat pár éve kezdte meg működését Doha-ban, és ma már egyre nevesebb helyeken adják elő többnyire saját szerzésű darabjaikat, nagy sikerrel. Ma volt pl. az utolsó előadása a “Girl’s Night’ c musical-üknek, ami szintén fergeteges visszhangot kapott, de ami legjobban bejött nekem azok a minden hónap első szerdáján rendezett úgynevezett “Open Mic Nights” (laza fordításban: “szabad a mikrofon” estek), ahol bárki, aki tehetséget érez magában és játszik vmilyen hangszeren, együttesben, vagy csak szólóban énekel (de nem kareoke), annak teret engednek a stage-en, ami gyakorlatilag a Doha Players Al-Gharafa-ban (Doha egyik negyedében) található villájának udvarán felállított kis színpad, körberakva műanyag székekkel asztalokkal, mindenki azt eszik-iszik, amit hoz, tehát egy kellemes, családias klubkoncert hangulata van az egésznek, ami nekem nagggyon bejött!! 🙂

A fotó az első Open Mic Night-on készült nem sokkal a koncert vége előtt, este 11 körül már kicsit szellősebben, mert másnap munka

Itt fejezem be, mert megbolondult a gépem!!!!! Nekem meg elfogyott a türelmem hozzá!!!! Folyt.köv 2 hét múlva, ha hazajöttem a Dubai-Abu Dhabi-Oman túrámról. Addig is élvezzétek a színes faleveleket, a friss must ízét, az erdő illatát eső után helyettem is, mert nekem ezek idén tutira kimaradnak… 🙁

Csók,

Blondie

 

Dupla boldogság :)

Dupla, sőt talán tripla BOLDOGSÁG ez a mai nap nekem és ezt az örömömet szeretném Veletek is megosztani:

Először is, ami a legfontosabb, hogy az én kis keresztlányom, Szonja, aki a legtündéribb kisördög a világon, MA 2 éves!!! Úgy tűnik, mintha csak egy pár hónapja lett volna, amikor először a kezembe vehettem azt a tejciszagú picurka kis lényt, aki édesdeden szuszorgott  az ölemben…. Sosem felejtem el 🙂

Pontosan 2 éve, péntek 13-án született,  és én már akkor biztos voltam benne, hogy Ő egy nem mindennapi kis csajszi lesz, de a valóság többszörösen felülmúlta minden elképzelésemet 🙂 🙂

Rengeteget mókázunk, amikor együtt vagyunk, ilyenkor én is kicsit lemegyek gyerekbe (amit IMÁDOK) és az a legjobb, hogy ilyenkor senki nem veszi rossz néven, ha felnőtt létemre egy kicsit én is bolond vagyok… valahogy így :

 

Ma meg már kész kis hölgy, saját öntudattal, nem kicsi akarattal (van egy pár tippem kitől örökölhette), hihetetlen értelemmel és logikával megáldva.  Gyönyörű gyűrűs fürtjeivel, tengerkék szemeivel, rosszcsontúl mosolyog a világra 🙂

 

Isten éltessen Szonja !!! 🙂

Ő egy igazi kis szeretetbomba, akinek az ölelése és pici nyálas puszijai nagyon hiányoznak itt a hétköznapokban … de már csak 3 nap és Kikkkit (ő így hív, mert nem tudja még rendesen kimondani a nevemet) repíti haza a hatalmas katari gépmadár és lesz majd móka és kacagás, medencében lubickolás, szökőkútban spriccelés, torta, lufi és a száz tagú cigányzenekar, meg amit akarsz 🙂

Egészen véletlenül, tegnap tudtam meg, hogy a kis csapatomban dolgozó katari lány, Fatima is MA ünnepli a 25. szülinapját. Büszkén meséli nekem tegnap, hogy képzeljem el, hogy holnaptól szabadon utazhat egyedül külföldre. Vissza kellett kérdeznem, mert azt hittem, h vmit félrehallottam, de miután másodjára is megismételte, és ugyanazt véltem visszahallani rákérdeztem, hogy miért eddig hogy volt???? A legnagyobb megdöbbenésemre azt mondta, hogy a helyi lányok 25 éves korukig csak az apjuk ÍRÁSBELI engedélyével utazhatnak egyedül külföldre, meg egyéb jogokat is csak ebben a korban szereznek meg, ergo ekkor válnak független felnőtté (ez nálunk ugye 18 éves korban történik meg). Na de és most jön az érdekesség, ez csak a nőkre vonatkozik, a siheder kis katari fiúcskákra nem. FELHÁBORÍTÓ!! 🙂

Mondjuk furcsa volt már múltkor is, mikor mesélte, hogy este el akartak menni a húgával (aki 2 évvel fiatalabb nála, ergo 22-23) az egyik bevásárlóközpontba este 8-9 körül, és az anyukája mondta neki, hogy jó, de csak ide a közelebbibe menjenek és ne maradjatok tovább 10-11 óránál…

MICSODA??????  24 évesen???? Persze próbáltam döbbenetemet nem kiültetni az arcomra, ami nekem nehezen megy, mindenesetre teljes mellszélességemmel (na mert az meg van bőven) mellé álltam és teljes megértésemről biztosítottam… Tyűűű, egy pillanatra visszagondoltam a saját 18-25 év közötti 7 éves periódusomra… jobbnak láttam nem belemenni a sztori mesélésbe, mert szegény lány rájön, hogy ő még SEMMIT SEM ÉLT…

Na de Drága Fatima, ma eljött a felszabadulásod napja, “ÉLJEN AUGUSZTUS 13, énekszó és dal köszöntse” !!!

عيد ميلاد سعيد  avagy Eid milad sa’id !!  🙂

(szabad-fordításban: Boldog születésnapot! )

 

Eddig volt a duppla és most jön a ráadás, ami igazából csak nekem öröm, viszont nekem akkkkkkora nagy, hogy szeretném gyorsan világgá kürtölni. Először egy kérdés: úgy otthoni idő szerint ma délelőtt 11 óra magasságában nem hallottatok vmi égtelen nagy puffanást? Mint amikor egy meteor becsap a földbe, vagy mint amikor anno ledöntötték a Lenin szobrot a Március 15 téren a Sportház előtt? Hmmm? Mert ha igen, akkor ad 1 jó a fületek, ad 2 ha eddig nem értettétek volna honnan jön a furcsa zaj, hát most felfedem a nagy titkot: az én szívemről esett le egy brutáááál nagy  kő, ugyanis a mai Pricing Committee-n (lefordítva árazási bizottság), de az nálunk olyan, mint normális cégeknél a Board (azaz a legfelső vezetőkből álló “tanács”), szóval a nagyfiúk ma jóváhagyták azt a projekt üzleti tervet, amin laza 3 hónapja dolgoztam (a napi munkám meg miegyebek mellett), és ami eddigi kint létem legkomolyabb szellemi terméke, mondhatni saját kis bébim! Durranjanak a pezsgők, tapsgép, sikoly, konfetti, miegymás!! 🙂

El kell mondjam,  hogy azért nem volt könnyű szülés, kb 1,5 hete inszomniában (álmatlanság) szenvedek, ééén, aki világéletemben olyan jó alvó voltam, h ha nem állítottam be órát, akkor 12-13 órákat is el bírtam aludni, most meg az elmúlt másfél hétben, ahogy közeledtünk a végső ítélkezés napjához gyakorlatilag hajnali 2-3-ig kuvikkoltam az ágyban, mire kínkeservesen el tudtam aludni, de akkor is kb óránként felébredtem, forgolódtam, már égett a szemem, minden bajom volt… na de a neheze az majd csak pár órával később konkrétan reggel 7-kor jött, amikor ugye fel kellett volna kelnem… na azt nem kívánom senkinek…  Volt, h fél 11-re bírtam bemenni, és olyan is volt, h délben haza kellett jönnöm… Még szerencse, hogy hulla jó fej, empatikus főnököm van, különben már vízszintesben vinne haza a pénteki járat. Na jó ezzel nem szabad még tréfálni sem, egy szó mint száz, END, KHALAS, FINITO, ENDE gut Alles gut, itt a VÉGE fuss el véle…

Már csak az jár a fejemben, hogy 3 nap és újra otthon, a saját kis ágyikómban, ahol HATALMASAKAT FOGOK ALUDNI a kellemes 25 fokban!!! 🙂

Csók mindenkinek!!! Készüljetek, JÖVÖÖÖÖÖÖÖÖÖÖÖÖÖÖÖÖÖÖÖK!! 🙂

 

 

 

 

 

 

Ms “Blondie” Bean kalandjai

Legelőször is HATALMAS gratuláció a dohai magyaroktól is PARS KRISZTIÁNNAK, megyénk szülöttjének, aki olimpiai aranyérmet szerzett tegnap kalapácsvetésben!!!  Mi innen szurkoltunk Neked! Csodás teljesítmény, nagy öröm és büszkeség nekünk Vasiaknak!! 🙂  Köszönjük Krisztián!! 🙂

A mai kis szösszeneteim a múlt hetihez hasonlóan a Ramadanhoz kapcsolódnak majd, de egy picit más irányból megközelítve. Múltkor részletesen leírtam, hogy a muszlimoknak mit jelent ez az egy hónapos ünnep, most pedig azt tervezem bemutatni, hogy mi magyarok az európai, ausztrál, amerikai barátainkkal karöltve hogyan “ütjük el az időt” 🙂

Ramadan ideje alatt gyakorlatilag zárva van minden szórakozóhely, a hotelek éttermei, bárjai nem szolgálhatnak fel alkoholt egy hónapon keresztül, de még a bevásárlóközpontok üzletei sem a szokásos nyitvatartási rend szerint működnek. A nagyobb élelmiszerláncok mint a Carrefour szombattól csütörtökig  du 2-ig nyitva tartanak, majd este 6-7-től hajnali 1-ig újra, pénteken  – ami itt a fő ünnepnap, mint nálunk a vasárnap – csak délig vannak és este is csak 8-kor nyitnak.  Amúgy a boltok nagy része egész nap zárva tart,  csak naplemente után nyitnak, de akkor éjfélig –  hajnali 1-ig lehet nyomni a “late night shoppingot” 🙂 Meglepődnétek, ha látnátok mennyien hódolnak ezen szenvedélyüknek eme kései órákban.  Pl én is 🙂 Nem kicsit Karácsony feelingem volt, mert bár nem olyan idióta vásárlóőrület van itt, mint odahaza november közepétől 6 héten át, a hasonlóság inkább abban mutatkozik, hogy nagyon hangulatosan fel vannak díszítve az üzletek kirakatai, a Pearlbe vezető úton a pálmafák törzsei csillogó aranyszínű, apró gyöngyszerű égősorokkal vannak körbetekerve, mint télen Pesten az Andrássy út, csak itt az arany csillagok helyett gyönyörű kék félholdak világítanak az éjszakában.

A hotelek éttermei is ilyenkor speciális dekorációval díszítik fel a konferencia vagy báltermüket, ahol Ramadan idejen buffet jellegű “Sohour” (késő esti vacsorákat) tartanak.

Az épületek egy része is ünnepi megvilágítást kapott, lila, narancs és mindenféle élénk színekben pompáznak 🙂 Csodás, de csodálatunknak leginkább a légkondis autónk ablakából kifelé tekintve adunk hangot, ugyanis jelentem beindult a kőkemény forró nyár!  Hetekkel ezelőtt volt már 48, sőt 51 fok is, de még mindig viszonylag száraz volt az idő, egy-egy nap volt csak kicsit párásabb, ma viszont már reggel, míg a légkondis lépcsőházból a  légkondi-mentes mélygarázson keresztül eljutottam az autómig  úgy rám cuppant a “munkablúzom”, mint amikor a konyhai fóliázógép ki-vákumozza a levegőt a nejlonzacsiból, amiben a húsokat a mélyhűtőbe szoktam tenni…

Embertelen, elmondhatatlan, brutális!!!

Egy hete a céges külső parkolóból tartottam az épületbe (a másik irodaházunkban volt egy meetingem), ráadásul a legnagyobb melegben 11-dél körül. Amíg a parkolóból a kb 2 perc sétányi utat megtettem a bejáratig konkrétan rosszul lettem!! Úgy éreztem, hogy nem kap oxigént az agyam, nem megy le a levegő a tüdőmbe és mindjárt elájulok.  Nem viccelek! Na ettől jól bepánikoltam, konkrétan tényleg úgy éreztem, hogy mindjárt megfulladok, de aztán nagy szerencsémre beértem az irodaházba, de kellett egy pár perc, míg magamhoz tértem, mélyeket lélegeztem a 17 fokos levegőből (csodálom, hogy még nem kaptam tüdőgyulladást egyébként, mert embertelen ahogy itt a légkondit nyomatják), majd folytattam utamat..

De ez még mind semmi. Nem tudom, hogy ez a rettentő hőség-e az oka, vagy valami más, de múlt szombaton nem sokkal azután, hogy beléptem Doha 2. legnagyobb bevásárlóközpontjának egyik legforgalmasabb részébe, egy akkorát zakóztam, hogy szerintem 3-4-es erősségű földrengést jeleztek be a műszerek. Máig nem tudom mi történt, mert banánhéjat nem találtam magam körül, de túl sok segítőkész embert sem… Az itt nem divat… Röhögtem egy nagyot magamban, de leginkább kínomban, megnéztem, hogy nem szakadt-e ki a szoknya a fenekemen, neeeem, jól van, akkor megyünk tovább, mint ha mi sem történt volna…  🙂

Óóóó leárazás van a Warehouse-ban, sirály!! Imádom! Na ide benézünk… Be is bicegtem, mert addigra már éreztem, h a térdem bizony kapott rendesen az esésben (mellesleg egy gyerektenyérnyi helyen még mindig lila), de eb csont beforr, koncentráljunk a szebbnél-szebb ruhákra … Ez olyan jól sikerült, hogy kifelé menet konkrétan a kirakaton keresztül akartam távozni, de végül az erősebbnek bizonyult, így lepattantam róla. Na akkor viszont már hárman-négyen is odaugrottak (mondanom sem kell mindegyik nő volt – mondjuk lehet, hogy azért, mert egy női ruhaüzletben voltam), kérdezték, hogy minden rendben van-e, mert hogy visítva-vinnyogva röhögtem, de úgy, h nem bírtam abbahagyni… Háát mondom ezt nem hiszem el, Mr Bean a fasorban sincs hozzám képest… Mi jöhet még?? Legjobb, ha semmi, hanem szépen beülök az autóba és hazamegyek, mielőtt még valami nagyobb kárt teszek magamban. Háát lottót nem vettem aznap, nem mintha lehetne itt kapni, tilos minden szerencsejáték Qatarban, de ma nem is láttam volna értelmét.

Na nincs még vége a kalandjaimnak, a következő eset 4 napja történt… Az egész ott kezdődik,  hogy ugye Ramadan van, nuku szórakozóhely, ergó maradnak a házibulik, nem is akármilyenek. Talán korábban vmelyik bejegyzésemben már említettem – de az is lehet, hogy csak akartam – hogy egyetlen egy bolt van Doha-ban, ahol alkohol tartalmú szeszes italokat, illetve disznóhús termékeket lehet vásárolni (szigorúan non-muszlimoknak), az is úgy működik, hogy először is kérned kell egy kereseti igazolást a munkahelyedről, amivel besétálsz a “piaboltba” (itt mindenki csak így hívja), leteszel szépen 1000 riyalt (kb 62 eFt) depositba, ezért kapsz egy ún. “liquor license”-t (alkohol engedélyt) és azt lelkesen lobogtatva vehetsz csak alkoholt és cocahúst. Na nekem ez utóbbi cseppet sem hiányzik, mert otthon sem voltam nagy fogyasztója, de azért egy kellemes pohár hűvös fehérbor ebben a nagy hőségben: GYÓGYSZER!! 🙂

Na szóval akinek volt egy csepp kis esze az még Ramadan előtt telepakolta a négykerekűje csomagtartóját, mert hogy a szent hónap alatt végig be van zárva. Mi konkrétan több ezer riyalt hagytunk ott 3-an, de háát nem olcsó a szesz errefelé, meg háát hosszú az az 1 hónap, amíg kedvenc szórakozóhelyeinket nélkülöznünk kell, amúgy meg nem kér enni, ha nem most fogy el, akkor majd később…

Az angoloknál, amerikaiaknál és az ausztráloknál nagy divatja van a jelmezes partyknak, vagy más néven “téma-partyknak” (megpróbálok amit lehet magyarul leírni, még ha hülyén is hangzik, hogy Vica ne találjon fogást rajtam! Vica csak viccelek!! :)), amikor is kitalálnak egy bizonyos témát, és aszerint kell beöltözniük a résztvevőknek. Két hete úgy nevezett “P-Party” volt, azaz bárminek beöltözhettél, ami (angolul) P-vel kezdődik, mint Playboy, Pharao (fáraó), Priest (pap), Pirate (kalóz), Punk  stb… Kb 200 fős party volt DJ-vel egy 5 szobás, kb 600 m2-eres apartmanban a Westbayben. Paráááádéééé 🙂

Most pénteken meg “Felező Party” volt (kb. a Ramadan közepén jártunk), akkor pedig olyan jelmezt kellett választani, ami jelképezi Dohát, amit szeretsz vagy épp útálsz benne, de mindenképpen jellemző legyen az országra. Sokat nem törtem a buksimat rajta, mondjuk fiúknak egyszerűbb volt sztem, több jó ötletem is lett volna, mint építőipari munkás, tűzoltó (sajnos továbbra is nagyon aktuális), solymász vagy teve rallys (mondjuk ezt elég nehéz kivitelezni, de van akinek semmi sem lehetetlen), lányként viszont az első dolog ami eszembe jutott az az indiai lány, ugyanis Doha nekem egy mini-India,  a majd 2 milliós ország közel 50%-át indiaiak, pakisztániak és nepáliak alkotják, ja meg persze a kis fillipínók.

Naa gondoltam ezt könnyű lesz kivitelezni: kell egy fekete hosszú paróka, amit a “Party Kingdom” nevű  – mindenféle party kellékeket, dekorációkat árusító –  üzletben pillanatok alatt be is szereztem, meg  vmi jó színes, buggyos gatyás szerkó, amit bármelyik sarki boltban kapok a gettósabb részeken. De hogy ne kelljen annyira bemennem a “sűrűjébe”  kinéztem a neten egy “exkluzív indiai ruhaboltot”, ami nem volt messze (elvileg a térképen) a munkahelyemtől. Persze ez is csak este van nyitva, így a sötétben csalinkáztam egy darabig, de végül megtaláltam az egyik “panel” aljában. Háát az első (és egyben nem utolsó) röhögőgörcs akkor jött rám, amikor megláttam a “Shape” (azaz magyarul “alak” ) névre elkeresztelt exkluzív indiai ruhabolt 1m×1m-es kirakatát tele zsúfolva a szivárvány minden színeit felvonultató anyagokkal. Annyira sokkot kaptam, hogy elfelejtettem lefotózni, pedig megérdemelte volna, h világhírnevet kapjon 🙂

Nem sokat gondolkoztam, benyitottam, és a következő döbbenet már benn fogadott… Mondjuk most így visszagondolva nem tudom, hogy melyik oldalon volt mérhetően nagyobb a csodálkozás, mert hogy konkrétan megállt az élet egy pillanatra, mint amikor a videón megnyomod a stop gombot, mikor kimész egy kóláért… Így utólag már sajnálom, hogy nem kérdeztem meg, hogy ebben az évtizedben rajtam kívül volt-e még benn fehér bőrű és/vagy szőke nő vásárolni, esetleg útbaigazítást kérni vagy bármi hasonló…  Azért gondolom, hogy nem nagyon lehetett így, mert olyan hatást értem el, mint amikor Julia Roberts belépett London egyik legkisebb könyvesboltjába a Sztárom a párom (angolul Nothing Hill) c filmben, emlékeztek??  Na jó ez lehet, hogy kicsit erős hasonlat volt, de nekem tetszik 🙂 Tehát az már világos, hogy ők min döbbentek le, de vajon engem mi lepett meg leginkább? Nos mire számít egy európai nő, ha belép egy indiai női ruhaboltba?? Naaaaa?? Háát arra nem, hogy 4 indiai FÉRFI eladó fog farkasszemet nézni vele 🙂  Márpedig így volt.. De aztán mégiscsak én voltam a rutinosabb, én tértem először magamhoz és hogy oldjam a “lö pötit” feszült pillanatot, felvettem tündéri mosolyomat (konkrétan azt sem tudtam melyikre irányítsam, mert 4-en 4 fele próbálták zavarukat vmi ál-tevékenységgel leplezni), így bájos hangomat is be kellett vetnem, és kitaláltam egy fedő-sztorit (azt mégsem mondhattam, hogy jelmezbálba megyek és indiainak akarok öltözni, mert félő, hogy a “miért” kérdésre nem tudtam volna számukra kellően megnyugtató választ adni), így előadtam Blaha Lujza díjas alakításomat, hogy van egy indiai barátnőm, akinek holnap lesz a szülinapja és azzal szeretném (többek között) meglepni, hogy indiai ruhába megyek. Nnna háát látni kellett volna az arcokat, még szinte meg is hatódtak a boldogságtól és 4-en 8 felé szaladtak,  hogy a kis szatócsüzlet legszebb portékáit a másodperc töredéke alatt felvonultassák a színem előtt.

Az üzletről még annyit, hogy tokkal-vonóval olyan 15 m2, jóindulattal 20, jól telezsúfolva, nem is egészen értem, hogy miért “foglalkoztatnak” 4 eladót, konkrétan rajtam kívül még 2 kisgyerek volt az üzletben (vélhetően vmelyikük csemetéi), szval nem volt túlságosan indokolt ez a nagy számú kiszolgáló személyzet, de így legalább elmondható, hogy röpke másfél óra alatt (!!!!!!!) – ennyit töltöttem ugyanis kedves társaságukban – csak azt a ruhát nem szedték elő nekem, amit szorgos indiai kezek még meg sem varrtak.

Mert háát ugye jött az a probléma amivel nem számoltam, hogy az indiai nők testarányai némileg különböznek az enyémtől, il concreto mellkasi idomokban kicsit szűköcskére voltak szabva a ruhácskák 🙂 A legtöbb ruhából XL-es volt a legnagyobb méret, de az a kisázsiai XL-es, amibe cipőkanállal kell belebújniuk még a nálam kevesebb női bájjal ellátott honfitársaimnak is, ezért mondtam újdonsült barátaimnak, hogy annál kisebbet le se szedjenek, de így is két tucatot megpróbáltam mire kettő végül úgy ahogy jó lett.  Hát az öltözőfülke  – már ha lehet annak nevezni – sem volt semmi, állt benne a víz – nem tom honnan folyt be és csak remélem, hogy víz volt, de érthető okokból a cipőmet nem vettem le, se szék, se semmi, de hát nem vendégségbe jöttem.  A fiúcskák lelkesen buzdítottak, hogy menjek ki mutassam meg (gondolom ilyet még nem nagyon pipáltak, én meg “karitatív” hangulatomban voltam, így ki-ki libbentem az arra érdemes darabokban)  Mit mondjak, jól elszórakoztunk 🙂

Olyan ruha (vagy mi) is lett volna, amit csak így magamra kell vhogy tekernem, de azt valahogy nem éreztem… Átvillant egy másodpercre a fejemen, hogy vmelyik vicces koma a buliban meghúzza a rojtot a végén, aztán ott állok egy szál tangában… nna azért az nem lenne annyira komfortos, úgyhogy végül ezt a korábban említett kettőt megvettem, egyrészt nem voltak drágák, másrészt támogatom vele az indiai textilipart, harmadsorban pedig még nem tudtam eldönteni, hogy hétköznapi indiai lány akarok lenni, vagy “ünnepi” 🙂

Végül maradtam a hétköznapinál (minek a flanc?) Ez lett a végeredmény:

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Jjja és ez egy XXL-es tunika úgy nézzétek 🙂

Na megyek lecsót főzni – ala Katar –  ami úgy néz ki, hogy sárga TV paprika hiányában kaliforniai paprikából készítem, lengyel pulykakolbásszal… Hááát nem tudom milyen lesz, de majd legközelebb elmesélem.

Addig is élvezzétek a nyarat, készüljetek a Karneválra!! Ott találkozunk!! Jaaa, mert hogy augusztus 17-től 2,5 hétig OTTHON leszek!!!! Már csak 11-et kell aludni!! Juhhhhééééjjj!!! 🙂

Blondie

Ramadan Kareem

Hahó Otthoniak!

Lassan 2 hónapos hallgatás után belerecccsentek a csöndbe és újra hírt adok magamról. Kezdhetném mentegetőzéssel, h miért, és miért nem… de ezt most kihagynám, mindenesetre nagyon örülök, h ennyire vártátok a folytatást 🙂

Szinte biztos vagyok benne, hogy egy blogbejegyzésben nem tudom lefedni az elmúlt 2 hónap eseményeit, a kronológiának meg neki sem futnék, ezért csak úgy csemegézgetek…

Először is, ami a legfontosabb, és aminek a legnagyobb aktualitása van most, az a Ramadan, azaz a muszlimok legnagyobb (egy hónapos) vallási ünnepe, a “holy month”, azaz a szent hónap, ami gyakorlatilag ilyenkor fenekestül felforgatja az arab országok mindennapi életét. Nem véletlen, hogy nem azt írtam, hogy a muszlimok életét, ugyanis kivétel nélkül mindenkire, aki ebben a hónapban arab országban él vagy csak “tartózkodik”  hatással van, majd hamarosan kitérek rá, hogy pontosan mire gondolok.

Bevallom őszintén én eddig nem sokat tudtam az iszlám vallásról, kultúráról, ezért is örültem neki, mikor megtudtam, hogy a Fanar (Iszlám Kulturális Központ)  Ramadan estet szervez kifejezetten “nem-muszlim” nőknek, amire most hétfőn, a Ramadán 4. napján került sor. Rendkívül érdekes élmény volt!! 🙂 Először egy kis előadóterembe tereltek minket, ahol a  muszlim vendéglátóink, akik amúgy a Fanar munkatársai és kivétel nélkül muszlim nők voltak meséltek a Ramadanról, a szokásokról, feltehettünk kérdéseket és ők nagyon kedvesen és nyíltan válaszoltak.

Miután lement a nap először imádkozni mentek, ahova kivételesen mi is velük tarthattunk, viszont mivel a mosque-ba (mecset) a nők csak teljes “takarásban” mehetnek be, így nekünk is fel kellett vennünk a ruhánkra az abayat. Haat nagyon furi érzás volt a fejünk búbjától a kislábujjunkig korom fekete lepelben lenni, kb úgy festettem, mint egy apáca, és nem is volt nagy komfortérzetem benne, de elfogadtam és tiszteletben tartottam, hogy itt ez a szokás, ill. a feltétele annak, hogy kicsit beleláthassak az ő világukba…

 

Természetesen itt még az imádkozás is külön zajlik, a férfiak az alső szinten, a nők szeparáltan egy emelettel feljebb, de egy fa apácarácson keresztül le lehetett látni, én meg persze nem voltam rest ezt lencsevégre kapni. Íme:

Az ima után megtörhették a böjtöt, és egy kellemes vacsora (Iftar) mellett folytattuk a különböző kultúrák és vallások, szokások és hagyományok kivesézését.  Kb 40-en lehettünk vagy 15 országból plussz az öböl-térségből származó házigazdáink.

A földre  leterítettek egy hosszú nejlont, amit úgy “rendeztek be”, mint egy hatalmas ebédlőasztal, amire nagy kerek fém tálcán mindenféle remek falat, mogyorós, sáfrányos rizs, csirke, tojás került , külön dobozokban saláta és némi arab édesség-golyó.

Teli hassal és rengeteg új ismerettel a fejemben távoztam, aminek egy részét most szívesen meg is osztom veletek, mert gyanítom, hogy hozzám hasonlóan az Európában (így Mo-on) élők is vajmi keveset tudnak a több mint egy milliárd muszlim legnagyobb ünnepéről.

A Ramadán az Iszlám Holdnaptár 9. hónapja, s mint ahogy a neve is mutatja a naptár a Holdhoz igazodik, ezért minden évben kb 10-11 nappal korábban van,  mint az előzőben. Így történhet az, hogy van amikor télre esik  (az a szerencsésebb – mert nem a legnagyobb hőségben kell böjtölniük, illetve nyáron a nappalok is hosszabbak), van amikor meg nyárra, mint ahogy most is.  Idén július 2o. péntektől 30 napon át, augusztus 18. vasárnapig tart.

A Muszlim hit szerint ez az a hónap, amikor Allah bemutatta Mohamednek a Koránt. Ebben a hónapban minden egészséges felnőtt muszlim hajnalhasadástól napnyugtáig böjtöl, azaz nem ehetnek, nem ihatnak, nem dohányozhatnak, illetve szexuális kapcsolatot sem létesíthetnek, továbbá tiltott minden az Iszlám tanításaival ellentétes viselkedés, mint például a káromkodás, mások kibeszélése, olyan tévéprogramok nézése melyek erkölcstelen gondolatokat ébreszthetnek (akkor miért adnak le ilyen filmeket ilyenkor az arab csatornákon??? – kérdem én halkan) , de mellőzni kell a “felesleges” fecsegést is,  azaz a lényegre kell szorítani a társalgást.

A böjt alól kivételt képeznek a gyerekek (pubertás kor előtt), a tartósan betegek, a fizikailag koplalni nem képesek, a gyógyszeres kezelés alatt állók, a terhes vagy még szoptató anyák, a menstruáló nők, illetve akik utaznak. Ez utóbbit nem teljesen értem, mert pl azok, akik nem arab országban élő muszlimok, azokra vonatkozik, de akik éppen A-ból B-be mennek, azokra nem…

Aki utazás vagy menstruáció miatt kihagyott néhány napot, annak kötelező bepótolni az elmulasztott napokat, ergo azoknak annyi nappal tovább tart a böjt, aki meg terhes/szoptatós anyuka annak a következő évben kell bepótolnia, illetve ki lehet váltani az elmulasztott napokat azzal, hogy a kihagyott időszakra biztosítják egy rászoruló teljes étkeztetését.  Nekem amúgy ez nagyon szimpatikus, meg egy csomó minden a Ramadánnal és a vallásukkal, hitükkel kapcsolatban, de sok minden meg merőben ellentétes az én beállítottságommal, úgyhogy kedves barátaim azért nem kell  attól félnetek, hogy áttérek erre a hitre, de mindenképpen szeretném minél jobban megismerni és megérteni őket, ha már a sors úgy hozta, hogy egy időre “összezárva” élek velük itt, a földbolygó ezen pici kis országában…

A böjt másodlagos célja amúgy, hogy megtisztítsa az elmét, a testet és a lelket egyaránt. A muszlimok ilyenkor kőkemény önkontrollt gyakorolnak, ezekben a napokban még jobban felerősödik az amúgy is jellemzően szoros  családhoz való mély ragaszkodás,  jobban megbecsülik az élet fontosabb dolgait, és a 16 órás éhezés/szomjazás empatikusabbá teszi őket és nagyobb együttérzésre tanítja a kevésbé szerencsésekkel szemben. Minél többet kell imádkozni (napi 5 ima kötelező, megvan pontosan mindegyiknek az ideje, és vannak “javasolt” további ima “alkalmak”, ami az egyénre van bízva, de erősen ajánlott, ha” jó muszlimnak” tartja valaki magát), mert az a mondás járja, hogy az ilyenkor elmondott imák többszörös szorzóval számítanak majd, amikor a Menyországba kérik a bebocsáttatásukat.

Naplemente után aztán összegyűlnek, hogy elfogyasszák az Iftart , amely általában datolya és egy pohár tej elfogyasztásával kezdődik, majd imádkozás után a fő fogások következnek. Éjszaka, a következő napfelkeltéig szabadon ehet/ihat/szeretkezhet bárki. A legtöbben élnek is ezzel a lehetőséggel, és napfelkelte előtt közvetlenül (ezt sohournak hívják) újra nassolnak valamit, ami energiát ad a következő 16 órára.

Ami a legveszélyesebb a Ramadanban az az, ahogy az arabok ilyenkor az utakon vezetnek, a legtöbb baleset (amúgy sincs kevés errefelé) az év ezen időszakában történik, azt szokták mondani, hogy itt tudod lemérni milyen jó vezető vagy, és milyen jók a reflexeid, ha “túléled” a Ramadánt mindenféle koccanás vagy nagyobb baleset nélkül. A legdurvább időszak este 6 óra körül van, amikor már kezd lemenni a nap, az utolsó percek a böjt megszakítása előtt, rohannak, hogy odaérjenek az esti imára, majd pedig az iftar-ra, ami amúgy reggelit jelent (breakfast – break fast, azaz megtörni a böjtöt). Na akinek van egy csepp ki esze, az ilyenkor igyekszik otthon maradni … Napközben viszont pont azért mert a nagy többség ki sem mozdul, istenien lehet közlekedni az amúgy túlzsúfolt utakon :))

Ilyenkor általában rövidített munkaidőben dolgoznak a hivatalokban, bankokban, a legtöbb magáncégnél is. A gyerekeknek is délben vége az iskolának – ha iskolaidőre esik a Ramadán (most ugye nem).

Visszatérve picikét a böjtre, ők azt mondják, hogy fizikálisan a koplalás segít a vércukor és koleszterinszint, a vérnyomás, valamint az elhízás mértékének csökkentésében. A vallásos okok mellett tehát egészségügyi haszna is lehet ennek az “elhivatottságnak”. Nos, még ha azt el is fogadom, hogy a böjtölés lehet egészséges, segít megtisztítani, tehermentesíteni a szervezetet, de hogy a  35-45 fokban 14-16 órát víz nélkül legyen az ember??? Ép ésszel fel nem fogom, hogy ebben mi az egészséges. De hát több mint 1 milliárd ember megteszi minden évben, ennyi ember “nem tévedhet” – ahogy szokták mondani. De tutira kell lennie valami belső motivációnak, hitnek, ami segít végigcsinálni, ami minden bizonyára bennük van. Minden esetre a legnagyobb tiszteletem az övék.

A 4,5 hónap alatt lehetőségem volt több muszlim (közel-keleti, egyiptomi, marokkói stb.) embert közelebbről és mélyebben megismerni (anyumnak üzenem, hogy nnna “annyira” mélyen nem, ne izguljon – jja mert drága anyukámnak azért szerintem a top 3 rémálmában benne van, hogy én és Mustafa állunk az iszlám “házasságkötő sátorban” :)) Na de viccet félretéve – megfogadtam, hogy megtisztelve az ünnepüket ma egy kicsit komolyabbra veszem az alaphangot, de azért a kisördög csak kikukkant belőlem, mit van tenni 🙂 – szóval elég sok muszlim barátom/haverom lett (fiúk/lányok vegyesen), akikkel gyakran szoktam beszélgetni, és most a Ramadán ideje alatt is tartom velük a kapcsolatot, bár többnyire az éteren keresztül, mert ők ilyenkor “más életet” élnek, más bioritmusban, de akikkel találkoztam is mindegyik tele van energiával, mosolyognak, fel vannak villnyozva… Döbbenetes számomra.

Én csak 1 nap próbáltam követni az ő böjtjüket, Isten az Atyám megpróbáltam, de kb 8 óra elteltével ott voltam, hogy vagy eszem vmit, vagy “ártalmassá válok a környezetemre”… Konkrétan letoltam minden kis indiait az útról, jja mert hogy ehhez most már megfelelő harcijárművel is rendelkezem (egy 3.5 l-es motorral felvértezett gépsárkány szerelmem legújabb tárgya)  szóval olyan mértékben leesett a vércukrom, h már homályosan láttam és csak 1 gondolat forgott a fejemben és a szemeim előtt, h minél hamarabb hazaérjek, és felszakíthassam a hűtőszekrény ajtaját…

Háát ennyit az én böjtömről, de mindig tudtam, h én ehhez gyenge vagyok… Ami nem megy, azt ugye nem kell erőltetni..

Viszont!! Megtaláltam a nekem való napi “étrendet” Ramadán idejére, ami olyan jól működik, hogy már egy hét alatt nem mellesleg 1.5 kilót fogytam, ugyanis bevezettem, hogy reggelizek, amit nem szoktam korábban (2 szelet vajas piritós magában vagy sajttal, plussz egy nagy tejeskávé ), illetve többször eszek keveset, és általában du 4-5 körül eszem utoljára, vagy max még 1-2 falatot este 7-8 körül… A többször eszek keveset vasárnaptól-csütörtökig ergó a munkanapokon úgy zajlik, hogy kiszökök a kis teakonyhába (kb 1.5 m2), ahol a teaboy-ok szokták a kávét, teát stb elkészíteni nekünk (ilyenkor gyakorlatilag ők “holiday-en” vannak, semmi dolguk), és sutyiban, háttal az ajtónak letolok egy banánt, vagy septiben elkanalazok egy joghurtot, mert elvileg tilos “nyilvános helyen”, így az irodákban is enni/inni, mert ezzel felzaklathatjuk a muszlim kollégákat, de ugyanakkor szerintem maximálisan tudatában vannak, h a nem-muszlimok így-vagy úgy de “megoldják” a gondjaikat a kiskonyhában. A merészebbek kis dobozokban hoznak főtt kaját és megmikrózzák… na ezt én már pofátlanságnak tartom, mert azért a melegített ételnek szaga van…az meg ugye a kulcslyukon keresztül is megtalálja az utat kifelé… én azért csak hideg és gyorsan fogyasztható kaját csempészek be magammal minden nap, szigorúan fekete, nem átlátszó zacsiban 🙂

Egy jó dolog azért mindenképpen van számunkra is a Ramadanban. A hivatalos munkaidő  8-13-ig van, de nekem még 2-fél 3 előtt nem  nagyon sikerült eljönnöm az irodából, mert a főnököm 5 hét szabin van, és rám hárul a feladatainak egy része is, de így is azért sokkal rövidebb a munkanap az átlagoshoz képest, így van időm relaxálni, OLVASNI, elmélyedni magamban, sportolni…ééééés blogot íírni :)) Egyébként megfogadtam, h mostantól taktikát váltok, és többször írok keveset. Gondoltam, ha ez az étrendben bejött, miért ne próbálnám ki itt is 🙂

És azt is kitaláltam (mert mostanság sok időm volt kreatívkodni 🙂 haha), hogy kihasználom az iPhone-om diktafon funkcióját, mert ugye a legjobb gondolatok mindig vezetés/WC/zuhany stb közben jönnek, de legalábbis nem laptoppal az ölemben, hogy szépen felveszem magvas gondolataimat diktafonra és így nem felejtem el, hogy miről akartam írni, illetve ha vmi frissen történik velem, akkor azon nyomban “meg tudom örökíteni” (képpel és hanggal is), így tutira nem veszik a feledés homályába … Ugyanis most is annnyi de annyi minden történt a 2 hónapban míg kicsit “eltűntem”, hogy szinte biztos, hogy jó, ha a 20-25%-a valaha is lejegyzésre kerül …

Pl az is, hogy rákaptam a klasszikus zenére!! 🙂 Ez biztos jele az öregedésnek – gondoltam mindig, de ezt már nem osztom, ugyanis hihetetlen mértékben feltölt, és inkább fiatalabbá és energikusabbá tesz. IMÁDOM!! Kb másfél hónapja voltam először a Katarában a Qatar Philharmonic Orchestra egyik előadásán, amit a Qatar Expats társaság szervezett, és háát már első pillanattól kezdve rabul ejtett… Olyan szinten “átment rajtam” és megfogott a zene, hogy néha konkrétan a könnyeimmel küzdöttem. Arra is rájöttem, hogy a hegedű meg a cselló vannak a legnagyobb hatással rám, és nem tudom eldönteni, hogy azért, mert gyerekkorom egy rövid és már mélyen feledett időszakában szülői indíttatásra megpróbálkoztam mindkettőt  (ebben a sorrendben) bizonyos szinten elsajátítani, vagy szimplán “csak” azért, mert a szívem és lelkem mélyéig  hatol minden egyes dallam, ami kiszabadul belőlük 🙂  Hmm vagy a kettő együtt 🙂 Nem is érdekes, miért… csak szeretem és kééész 🙂

Rá két héttel aztán kaptunk pár ingyen jegyet az egyik magyar zenésztől, aki játszik a filharmónikusoknál (mert amúgy meg kb 20 magyar zenész van a zenekarban), amikor többek között Ravel: Bolero-ját is játszották. Háát mit mondjak, katartikus élmény volt! Olyannyira, hogy másnap este is elmentünk, már csak azért is, mert az volt az utolsó előadás a nyári szünet előtt. Hazautaztak a zenészek, és majd szeptemberben indul az új szezon.  Már most hiányzik és tuti, hogy szeptembertől “bérletes” leszek 🙂

Na drágáim, itt most elvarrom a szálakat, mert nekem itt már hétvége van, és lelki füleimmel hallom a tenger csalogató szavát 🙂

Ígérni nem merek semmit, de igyexem nem eltűnni úgy, mint az elmúlt 2 hónapban 🙂

Addig is írjatok, kérdezzetek, véleményezzetek!! :))

Üdv,

Blondie

 

 

 

 

Higgy a csodában és merj az álmaid szerint élni!

Hahó mindenki!

Elnézést a hosszas hallgatásért, az eltünésem oka viszonylag prózai: dupla költözésen vagyok túl az elmúlt 2 hétben, egyrészt átbatyuzott a cég egy része – köztük a marketing is – egy a reptérhez közeli újonnan épített és kialakított irodaházba, másrészt most hétvégén én magam is lakhelyet váltottam, az ideiglenes lakásomból a mondhatni véglegesbe költöztem, és hát dobozolás be, majd az új helyen mindent ki… hát mit mondjak eléggé kivett belőlem, 3 napig majd leszakadt a derekam, de megért minden fáradozást, mert ez a lakás, ez valami álom 🙂 Imádom!! 🙂 Amikor tavaly novemberben kint voltam 3 napot (személyes interjúk stb.) már akkor kinéztem magamnak a Pearl-t, ami a nevéhez hűen Doha gyöngyszeme, csak ámultam, és belül már akkor ott motoszkált a fejemben hogy húúúú de jó lenne itt lakni!! Persze akkor még nem volt biztos, hogy engem választanak (5-en jelentkeztünk erre az állásra), de én már akkor elkezdtem a kicsi buksimban tervezgetni a jövőt, láttam magam előtt, hogy itt élek nagy vidámságban és boldogságban. És lááám merjünk nagyot álmodni most itt vagyok!! 🙂

A bejárat előtti “platz” a Pearlben

Ez végre nem egy szálloda, nem is egy “személytelen” apartman egy batár nagy toronyban, hanem egy igazi otthon, kedves, meleg, barátságos, de egyben modern is, egy szóval pont olyan, amilyet elképzeltem az álmaimban magamnak. A Pearl negyed amúgy egy kicsit kiesik a városközponttól (kb 15-25 perc autóval – napszaktól = forgalomntól függő), de higgyétek el, egy percig sem bánom, hogy reggel kicsit tovább kell autókázzak az irodáig, mert mindenért kárpótol a tengerre néző hatalmas teraszunk, és az, hogy egy nehéz nap után ki tudok ülni a hatalmas rattan fotelba egy jó pohár kellemes itallal, le tudok menni a kültéri medencébe úszni, napozni vagy csak sétálni egyet a hangulatos kikötői sétányon, ahol amúgy több kis kellemes teraszos étterem, kávézó is található, tehát nem kell messze menni egy kis kikapcsolódásért sem.

A jachtkikötő és sétány a Pearlben

Viszont ahhoz, hogy itt lakhassak kompromisszumot kellett kössek, mégpedig azt, hogy nem egyedül bérlem ezt a csodaszép 150 m2 körüli lakást, hanem megosztom egy másik magyar lánnyal, aki szintén Dohában dolgozik, ezt a konstrukciót amúgy “shared flat”-nek (megosztott lakás) hívják, és elég elterjedt az egyedülállók körében, aminek az egyik és legfontosabb oka, hogy hihetetlenül magasak itt az ingatlan bérleti díjak, egy ekkora lakás, ami 2 BR (2 háloszoba plussz 2 fürdő), egy hatalmas nappali + étkező, egy U alakú mindennel felszerelt hiper-szuper konyha és még egy vendég WC, bútorozatlanul 12.000 QR (750.000 Ft/hó), bútorozva 14.000-16.000 QR, ami már 850e-1m Ft/ hó, és én 10.000 QR lakhatási támogatást kapok, ami bár nem kevés, itt a Pearlben egyedül mégsem tudnék belőle lakást bérelni, mert az 1 hálószobás bútorozott lakások is 11.000-12.000 QR körül mozognak, szóval kompromisszumot kötöttem, és egy évre most megosztunk ketten egy lakást (hozzáteszem bőőőven van privát életterünk), és amit 1 év alatt megspórolok, abból utána 2-3 évig saját magam is tudok majd egy ilyen szintű lakást bérelni… De addig meg még bármi lehet 🙂

      A nappali egy része

Az irodai költözésem nem ment azért ilyen felhőtlenül, gyakorlatilag az egész marketing duzzogott, amiért ott kellett hagynunk a tengerre néző, hatalmas ablakú Qtel tornyot és helyette átdeportáltak minket Doha túlsó végébe, a reptérhez közel, egy forgalmas főutcán lévő, 7 szintes épületbe, azzal a felkiáltással, hogy hurrá végre egy emeleten lesz az egész marketing és nem 3 különböző szinten. Háát nekünk pont jó volt úgy is, de nem küldtek körbe közvélemény-kutató kérdőívet, így maradt a csendes belenyugvás.

Az iroda egyik szárnya még üresen, a party előtt

Annak érdekében, hogy kicsit meghozzák nekünk a hangulatot az új irodához egy jópofa kis welcome party-t szervezett nekünk a cég, tele rakták az egyterű irodát rengeteg rózsaszín héliumos lufival, volt kaja, pia (persze szigorúan alkohol mentes :), sőt még DJ-t is hívtak, ami elég vicces volt, lévén, hogy délben kezdődött a “party”, tehát el tudjátok képzelni, hogy verőfényes napsütésben, a nap közepén, az új, és még szinte kopp üres irodában, csont szárazon (értsd ahogy kell) mennyire voltam party hangulatban, de addig addig noszogattak az indiai meg a helyi lányok, hogy menjek velük táncolni (imádnak amúgy szocializálódni velem, mert más vagyok, na nem úúúgy, hanem amúgy 🙂 ) szóval beadtam a derekam és roptunk a coco jumbo-ra és egyéb nosztalgikus élményeket, tinédzserkorom legszebb emlékeit magam elé varázsoló több évtizedes slágerre 🙂  Baba volt! 🙂 Mondjuk azért remélem nem látom vissza magam a Qtel Magazin címoldalán már eléggé kattogtak a vakuk 🙂 Ráadásul az egyik kollégám, akiről már korábban meséltem, hogy a Facility-n dolgozik ilyen kis-középvezetői szinten, mint én (Vica ha megölsz se tudom a Facility-t most lefordítani, max körbeírni, akik az épület fenntartásért, beszerzésekért, és jelen esetben a teljes költözésért is felelős osztály), szval Ahsan emberei miközben mi partyztunk, serényen hordták a dobozokat, pakoltak stb, és gondolom szemük sarkából figyelemmel kísértek a kolléganőimmel közös “performanszunkat”, ezt csak onnan gondolom, mert Ahsan nem sokkal később hívott, hogy hallja, hogy milyen jó kis buli volt, mert felhívta őt az egyik embere, hogy ” Te Főnök, ide kell jönnöd, ezt látnod kell, van itt egy európai lány, szőke rövid hajú (na ebből a 2 infóból össze is lehet tenni, hogy rólam van szó), az úúúúgy táncol, hogy hűűűha” …” Háát ha ez neki hűűűűha, akkor szegénykém nem sokat láthatott / élhetett meg ott, ahonnan jött, és félő, hogy kisebb fajta sokkot kapna, ha “természetes környezetemben”, a barátaim között látna felszabadultan “jóléreznimagam” mondjuk 2 Mai Thai után… De vicces volt mindenesetre a helyzet 🙂

Háát az új iroda – akárcsak a régi – egyterű (amerikai stílusú) nyitott, de paravánokkal elválasztott 4-es szekciókból áll, ergó 4 L-alakú asztal alkot egy blokkot. Én is egy ilyen kis barakban foglalok helyet, de a felettem lévő szintnek, így a főnökömnek is ablak melletti szép nagy, különálló asztala van (be is céloztam magamnak, úgyis hamarosan haza akar menni :)), az igazgatóknak meg üvegfalú, ablakos, csilli-villi különálló szobájuk. Háát ezt a szintet azt hiszem esélytelen elérnem 2-essel kezdődő személyi számmal (mellesleg az itteni QID-m is 2-sel kezdődik, lehet, hogy itt is ez a szisztéma??

Először egy olyan asztalt sikerült “felajánlaniuk” nekem, ami az iroda egyik legforgalmasabb kereszteződésében helyezkedett el, ráadásul a nagyfőnököm irodája előtt, ergó bármikor kijön a kis üvegkalitkájából azonnal rálát a monitoromra, amit nem annyira csippázok, na nem mintha napközben lenne időm a neten böngészgetni, hogy mi a legújabb közel-keleti fürdőruha trend (mellesleg van akinek van ideje egész nap netezgetni, de nem árulhatom el a nemzetiségét…: )) Ráadásul ezen a helyen közvetlenül a fejem fölött volt egy légkifújó berendezés (na ezt biztos nem így mondják), ami sarkvidéki levegőt fújt közvetlenül az asztalomra és annak 5 méteres körzetére. Reggel nem ettem meg a gyümölcs joghurtomat, kint felejtettem az asztalon, ami ha otthon történik, akkor valószínűleg a kukában landol a nap végén, hát itt gyakorlatilag eperízű jégrém lett belőle, de az a baj, hogy nem csak az eperjoghurt fagyott meg, hanem én is, a nap közepére gyakorlatilag úgy lemerevedtek a hidegtől az ujjaim, hogy képtelen voltam gépelni a billentyűzeten, és másnapra úgy beállt a nyakam jobb oldala, hogy gyakorlatilag 2 napig alig tudtam a fejemet forgatni, vagy csak kínkeserves kínok árán, úgyhogy másnap első dolgom volt, hogy új helyet nézzek magamnak, és találtam is egy szabad asztalt, közel az ablakhoz, szép, világos, és nincs légkondi berendezés a közelében. Béke van és nyugalom. 🙂

Mert hogy 2 dolgot érdemes még tudni rólam (csak azoknak mondom, akik nem ismernek még ennyire), hogy van 2 olyan állapot, amitől nagyon nyűűűűgös tudok lenni, az egyik, ha éhes vagyok, mert mondjuk már fél napja nem ettem semmit, a másik meg ha fázom. Az extrém melegtől semmi bajom, sőőőt!! A 30-35 fokot imádom, de a 40-45-öt is vidáman elviselem, de ha fázik a kezem vagy a lábam, illetve ha közvetlenül érzem, hogy jön rám a légkondi, akkor angyali mosolyom pillanatok alatt letörlődik arcomról, lényem átalakul egy tüzet okádó sárkánnyá, és nemet, kort, és pozíciót figyelmen kívül hagyva irtok mindenkit magam körül.
(Most jövök csak rá: lehet, hogy a mellettem ülő dél-kelet ázsiai középkorú kolléganőnek ezért van mindig tele az egyik fiókja mindenféle sós-édes rágcsával, amiből időnként széles mosollyal az arcán megkínál?? Hmm) Na mert azt még tudni kell, hogy itt az új irodaházban egyenlőre még nuku céges kantín, se egy kávézó szendvicsekkel, úgyhogy vagy hozol magaddal otthonról motyókát (amit sehol nem tudsz felmelegíteni, csak a teraszon a “sunshine” technika segítségével), vagy beülsz a kocsiba és átgurulsz a 2-szer 5 sávos út túlsó oldalára valamelyik junk food-ot kínáló nemzetközi kiszolgáló egységek egyikébe. Neveket nem említek, mert egyik sem fizet nekem érte, hihi 🙂 Na háát én úúúútálom ezeket a gyorsétkezdéket, de ha nem akarok éhen halni, vagy kannibállá válni, míg a cég beüzemeli a menzát a földszinten (ami ismerve az itteni tempót még hónapokba is telhet), muszáj vagyok néha a srácokhoz csatlakozni.. de már érzem, hogy az a pár kiló, amitől az első 1-1,5 hónapban megszabadultam, alattomos módon elkezdett visszakúszni. Grrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrr!! Jaa ez a harmadik dolog (nna akkor nem is kettő van), amitől feszültté tudok válni! Amikor húznám be reggel a szoknyám cipzárját, de csak félig jön föl… és neeem, nem azért mert kiesett egy szem a cipzárból…

Itt amúgy kőkeményen beindult a hőség, napközben már nem nagyon megy 40 fok alá, a heti átlag 42-44, de megéltem már 47 fokot is múlt hétvégén!! Háát mit mondjak, mint amikor a hajszárító 3-as fokozatával arcon fújnak, és ez még nem minden, mert már több felhívást olvastam helyi (angol nyelvű) sajtóban ill hírpotálokon, hogy 1-2 héten belül 50 fok felé kúszhat a hőmérséklet, mindenki “készüljön fel” (hogyan lehet, kérdem én), és külön kiemelték, hogy senki ne tankolj-ja tele az autóját, mert így járhat, mint a jobb oldali képen látható autó tulajdonosa.

Még egy érdekesség, a helyi szokásokról: itt nem állítják le az autót tankoláskor a benzinkúton!!! Mikor ezt először láttam / tapasztaltam azt hittem véletlen, és már nyitottam volna a számat, mire a mellettem ülő, szintén magyar, de már 1,5-2 éve Dohában élő Rita intett, hogy hagyjad csak, itt ez a szokás. Direkt nem állítják le, mert addig is megy nekik a légkondi. Jaaa, mert itt senki nem száll ám ki a kocsiból tankolni, csak leengeded az ablakot, kikurjantasz, hogy normál vagy prémium, tele vagy nem, ha nem, akkor hány litert, és már húzod is vissza az ablakot, nehogy beszálljon a benzingőz+hőség kombója, és csak kiadod a 35 ryialt egy kis résen, mikor a kismuksó befejezte a műveletet. Háát mondanom sem kell egy percig nem érzem magam biztonságban egy-egy ilyen tankolásnál, 3-4 “Mi atyánkot elmorzsolok”, és kérem az Urat, hogy csak most ne, plííz!!

Mert amúgy meg sajnos elég gyakoriak itt a tűzesetek. 🙁 A legutóbbiról, ami hétfőn ütött ki a Vilaggio-ban, Doha egyik legnagyobb és legnépszerűbb bevásárló-, és szórakoztató központjában minden bizonnyal közületek is sokan hallottak, mert elég nagy nemzetközi sajtóvisszhangot kapott.

Tűz a Vilaggio Bevásárlóközpontban

Ezúton is szeretném megköszönni az aggódást, az üzeneteket, emaileket otthoni barátaimtól, hál Istennek nem voltam a Vilaggio közelében mikor kiütött a tűz, az irodában dolgoztam a város másik végén, ott kaptuk a tragikus hírt délelőtt 10 óra körül, miszerint 19 ember, köztük 13 kisgyerek (!!!) is életét vesztette a tűzesetben, aminek kiváltó oka még mindig felderítetlen. Döbbenetes, felfoghatatlan és most is összeszorul a torkom ha azokra a pici 2-3 éves gyerekekre gondolok, akiket a filippino bébiszitterek a saját életüket mentve sorsukra hagytak a gyermek megőrzőben… :(( Egy új-zélandi család a 3 éves hármas ikreiket (!!!) vesztette el, az áldozatok között van 4 spanyol kisgyerek (3 fiútestvér 2 és 7 év közöttiek, meg egy 7 éves kislány), egy 3 éves francia kislány, a többi gyerek japán, dél-afrikai és filippin …

Nincs rá szó, ami le tudná írni, hogy érezhetnek most a szüleik…

Ami a tűzeset után maradt

Durva, hogy ebben az országban pénz dögivel, de jön egy ilyen eset, és káosz a köbön, online helyi portálokon olvasható, hogy nem szólt rendesen a tűzriasztó, ergó sokan nem is kezdtek el kimenekülni, nem vették komolyan, állítólag szervezetlen volt a tűzoltás, láttam olyan fotót, ahol szakszerű tűzoltó felszerelés hiányában polóban és vászonnadrágban oltott tüzet 2 férfi (jó esetben tűzoltók) egy tűzoltó autó létrájáról!!!

A helyi híradások amúgy arról is beszámoltak, hogy a Fire Exit-ek (Vészkijáratok) le voltak zárva, de nem kicsit, nagyon, gyakorlatilag áttörhetetlenül…

Mindenkit lesújtott a hír, amerre megyek embereket hallok magam körül erről beszélni, az egész várost nagyon mélyen érintette, és tegnap több helyen is gyertyákat gyújtottak, megemlékeztek az áldozatokra, nekünk tegnap este lett volna egy nagyobb céges rendezvényünk, amit reggel lefújt a vezetőség, mondván ne vigadjunk, míg mások az elvesztett családtagjaikat gyászolják, és ezzel mindenki egyet is értett…

Gyertyagyújtás a Vilaggio-ban elhúnytak emlékére

God bless all of them

Az a baj, hogy ez közel sem az első eset volt, az igazság az, hogy a röpke 2,5 hónap alatt mióta kint vagyok ez a negyedik tűzeset, amiről én magam tudomást szereztem, de ez az első, ami ekkora nemzetközi média figyelmet kapott, (talán mert a korábbiak nem követeltek emberáldozatokat ) több magyar online hírportál is lehozta, sőt ahogy a szüleimtől hallottam, hogy a tegnap esti híradóban is volt egy összefoglaló róla.

A másik 3 tűzeset egyike is egy bevásárlóközpontban ütött ki, ott egy étteremben felejtettek vmit a tűzhelyen, és azóta sem nyitott ki az a pár étterem, ami anno leégett. Ennél sokkal komolyabb volt az a tűz, ami az egyik toronyház 16. emeletén ütött ki nemrég, ahol az egyik srác az expat társaságból lakik. Ő éppen szabadságon volt, így nem tartózkodott a házban, de gyakorlatilag 5-6 emelet teljesen kiégett. Egy másik apartmanházban, ahol az egyik magyar légiutas-kísérő srác is lakik kb 2-3 hete volt tűzeset, neki is szerencséje volt, mert bár otthon volt, épp aludt, de rá rátörték a tűzoltók az ajtót, rögtön gázmaszk stb…. így is enyhébb füstmérgezést kapott, de hál Istennek nagyobb baja nem lett.

Amúgy többek között ezért sem szerettem annyira a Beverly-t, ahol korábban laktam (az egy 29 emeletes torony apartmanház), mert ad 1 nem lehet nyitni az ablakait, ergó nem tudsz szellőztetni, másrészt mindig attól zizegtem, hogy ha itt egyszer tűz üt ki, akkor az lesz a pokol… 1,5 hónapig laktam ott, és a 1,5 hónap alatt kb 3-szor romlott el az összes lift (6 lift van a házban, de kell is ennyi az 5-600 lakáshoz) vagy csak a fele, de gyakorlatilag fél órába telt mire lejutottál az egy szem fire elevator-el (tűzlifttel), amit nem is teljesen értek, hogy mire való. Tűz esetén ezzel menekülnek??? De az eléggé ellentmond azzal az instrukcióval, ami minden európai, amerikai stb. szálloda folyosóján ki van függesztve, hogy “tűz esetén ne használj liftet, csak lépcsőt”… Na de mire azon lejutsz itt.. Hagyjuk is.

 

Ez a veszély többet nem fenyeget, mert ad 1: ez nem 30 emeletes toronyház, hanem 7 vagy 8 és én a 2.-on lakom, ráadásul nincs olyan magasan az erkély és füves park van alatta, ha bármi történik, szimplán kiugrom az erkélyen, vagy a hálóból a medencébe, mert az meg oda néz 🙂

De egyébként itt a Pearlben a lakások sokkal magasabb szinten vannak ellátva biztonsági szempontból, van minden lakáshoz poroltó készülék (hozzáteszem minden autónak is alapfelszereltsége, mint nálunk az elsősegélydoboz), illetve a konyhában (mert tűzeset szempontjából az a legkockázatosabb hely egy lakásban) vannak ilyen kis kütyük felszerelve a plafonra, ami ha egy bizonyos megengedett szintnél nagyobb füstöt érzékel, akkor vizet okád ki magából.

Szóval aki eddig aggódott volna értem, az most megnyugodhat :))

 

 

Még egy dolog, aztán mára elbúcsúzom. Nagyon jól esik, hogy most már kezd kialakulni itt a nyugaton is egy kis mag, akik rendszeresen olvassák a bejegyzéseimet, és nagyon aranyosak vagytok, hogy így várjátok mindig a folytatást, és higgyétek el, szívem szerint sokkal gyakrabban írnék, de több oka is van, amiért ezt nem tudom megtenni. Az egyik az, hogy mostanság elég sok fontos projekt, promo fut a cégnél, napi átlag 9-10, néha extrém esetben 11-12 órát dolgozom (még, amíg nem jön segítség), és mindehhez hajnali 6.15-kor kelek (nekem az naggggyon korai, főleg a “korábbi életemhez” képest), így du/este érthető módon nem nagyon kívánok gép elé ülni, inkább mocorgok vmerre, a másik ok, hogy nekem ehhez ihlet kell. 🙂 Rengeteg minden történik velem, akkor és ott ha tudom feljegyzem “schlagwortokban” a telefonomba, hogy nna majd erről is, meg arról is szeretnék nektek írni, de ez csak úgy megy, ha magával ragad a hééév. Szóval ezzel csak azt szerettem volna mondani, hogy nagyon igyekszem rendszeresen számot adni érdekességekről, új élményekről, és látjátok ilyenkor nem sajnálom, hogy kopik a zselé a körmömről, van olyan blogger, aki naponta ír 5-6 sort, csak hogy hallasson magáról, én az a fajta vagyok, aki nem ír minden nap, de ha írok, akkor aztán zúúúdítok 🙂

Szóval figyeljétek, kövessétek, kommenteljetek, kérdezzetek, de ha nem úgy is jó! 🙂

Üdv,
blondie

“Jaaj úgy élvezem én a strandot …”

Szép jó estét mindenkinek innen a medencepartról!

Ezt csak a húgom “bosszantására” írtam, aki bár viccesen, de azért szóvá tette nemrég, hogy nem szép dolog tőlem, hogy “hergelem” a népeket az egyik F betűvel kezdődő közösségi portálon a “bícselős” képeimmel, meg egyéb status posztjaimmal, amikben hangot adok abbéli örömeimnek, amit a hétvégi szabadidős kimozdulások jelentenek a hormonháztartásomra és idegrendszeremre 🙂

Amúgy tényleg itt ülök a medenceparton 🙂 Akkor határoztam el, hogy ha ma hazajövök, akkor lejövök ide, és írok egy új bejegyzést, amikor kiléptem az irodaház forgóajtaján a 20 fokosra hűtött irodából a kellemes 31 fokba és megcsapott az a fincsi tenger illat, aminek egyszerűűűen a rabja vagyok, amit mindig is imádtam a nyaralásaim során, és ami oly nyugtatólag hat rám, mint lázas gyermekre a langyos ülőfürdő. Rögtön elfelejtettem, hogy 12 órát lehúztam benn, hogy holnap milyen megpróbáltatások várnak, egyszerűen csak élveztem a pillanatot, mélyeket szippantottam bele a levegőbe, lemoshatatlan mosoly ült ki az arcomra és szinte ugrálva indultam neki az 5 perces gyalogútnak az irodaháztól az apartmanházamig. Ria barátnőm szokta mondani, mikor az első madárcsicsergés felzendül és ellepi a tavaszillat a várost, hogy “csajooook, én szerelmes vagyok a szerelembe”, háát valami ilyesmi érzés fogott el most engem is :))) Hmmmmmm Isteni!! 🙂

Mindig is arról álmodoztam, hogy egyszer majd tengerparton szeretnék élni (persze nekem a horvát tengerpart is tökéletesen megfelelne:)), láttam magam, ahogy feltűrt vászonnadrágban, mezítláb sétálok a parton, néha meg-megnyaldossák a hullámok a talpamat… a kutyám lobogó fülekkel szalad felém egy bottal a szájában arra várva, hogy újra elhajítsam neki… és persze ebben az álomban mindig szerepelt egy férfi is…. 🙂 Na háát ebből a szép idilli álomból a tengerpart és a vászonnadrág már megvan, a kutya és a férfi még “úton”, de az is lehet, hogy ők majd együtt jönnek :)) Ki tudja?? Én hiszek az álmaimban, mindig is hittem, és talán épp ezért vagyok itt 🙂

Képzeljétek béreltem autót, és elkezdtem vezetni ebben a crazy cityben 🙂 Egy külön blogbejegyzést megérne az a tortúra amivel sikerült “honosítanom” az otthoni jogsimat anélkül, hogy vizsgáznom kellene, de már így is többen a kint élő magyarok közül, akik olvasták a korábbi blogbejegyzéseimet óvatosságra intettek azzal kapcsolatban, hogy mit és hogyan írok le a helyi viszonyokról, lévén ki tudja ki olvassa (még ha magyarul is írom), és ebből az országból nagyon könnyű kikerülni, elég, ha valakinek szúrja a szemét a “stílusom”, feljelent és már ülhetek is fel a következő budapesti járatra. Gondolom megértitek, hogy ezt nem nagyon szeretném reszkírozni, ezért igyekszem úgy fogalmazni, hogy az picit se legyen bántó az ideglenesen keblébe fogadó “vendéglátóim” számára 🙂

Szóval másfél hónap után újra vezetek, ami bevallom már nagyon hiányzott, mert imádok vezetni és lételemem a mobilitás, ami itt máshogy nem kivitelezhető, csak ha van kocsid…még ha egyenlőre csak egy bérelt autó is az, ami eszközül szolgál, de pillanatnyilag tökéletesen megfelel, amíg kitalálom, hogy milyen autót is szeretnék majd döngetni a katari utakon. Ez ugyanis egy kardinális kérdés itt – na nem az üzemanyag fogyasztás miatt, mert a Mitsubishi Lancert 33 ryalért, kb 2100 Ft-ért (!!!) tankoltam TELE – hanem inkább biztonsági szempontból, itt ugyanis minél nagyobb autót vezetsz, annál nagyobb esélyed van a “túlélésre” az utakon, ugyanis a közlekedés enyhén szólva is kaotikus, főleg a sűrűbben lakott városrészeken, illetve a forgalmasabb csomópontok környékén.
Részben azért mert az utak tele vannak indiaiakkal, sri lankaiakkal, filippínókkal, akik otthon max biciklit kormányoztak, és bár vezetni most sem nagyon tudnak, de annál határozottabban kanyarodnak ki eléd, még akkor is, ha neked van elsőbbséged, arról nem is beszélve, hogy még véletlenül sem találják el azt a sávot a kanyarodás után, amelyikből nekiindultak. És persze vannak az olyan sofőrök, akiket még a 6000 ryalos büntetés (kb 400e Ft) sem riaszt vissza attól, hogy átmenjenek a piroson, így gyakorlatilag egy szabály van, hogy nincs szabály, mindig minden eshetőségre fel kell készülni, ergó mindegy mit mutat a lámpa, bárhonnan számítani lehet rá, hogy jöhet valaki, a 3 sávos úton néha 4 autó megy egymás mellett és persze az erősebb autók ügyeskednek leszorítani a kisebbeket, akik meg már csak azért se húzódnak le, szval vicces a helyzet, de hozzá lehet hamar szokni.

Én pl hamar leszoktam arról, hogy a legbelső sávban menjek, miután fél óra alatt 3-an villogtak le a városban és nem azért mert 40-nel mentem (aki ismer tudja, hogy elég sportosan vezetek), hanem mert a belső sáv a rally matyik sávja, amúgy meg sokkal jobb is a középső sávban haladni, mert nagyon sok a 3 sávos körforgalom, és a középső sávból bármerre tudsz hamar váltani, míg a legbelsőből csak a “legbátrabbak” fordulnak ki jobbra úgy hogy 2 sávot átszabva satufékezésre kényszerítenek egy másik autóst, aki amúgy egyenesen ment volna. Szóval ezek mindennaposak itt, de ha ráérzel az város “ritmusára” (minden városnak van egy jellegzetes ritmusa, ami az ott élők vezetési stílusa határoz meg) akkor nagy baj nem lehet. Legalábbis én ebben bízom. Azért az mindenesetre érdekes, hogy itt nem opció, hogy kötsz-e cascot a kocsidra, hanem gyakorlatilag kötelező, és jobban is teszed, mert én még nem beszéltem itt olyan emberrel, akinek fél év alatt ne lett volna 1-2 kisebb-nagyobb koccanása. Legtöbbször önhibájukon kívül, de van, hogy nem tudsz elég gyorsan reagálni, és pikk-pakk megvan a baj.

Arról nem is beszélve, hogy itt nem ám 50 a maximális sebesség a városban, hanem az utak nagy részén 80 vagy 100 km-es sebességgel lehet hajtani. Viszont ezt nagyon komolyan veszik, sok lámpában kamera van elhelyezve, és bizony egyre-másra villan, ha valaki meghaladta az előírt sebességet, ami itt súlyos ezer ryalokba kerül, amit nem csekken küldenek ki, hanem amikor mész hosszabbítani a jogsidat (itt évente kell), akkor közlik veled, hogy semmi gond, csak előtte perkáld ki a kumulált büntetéseidet. Háát sokakat ért már meglepetés! Viszont annyival korrektebbek itt, hogy legalább nem a bokor mögül sunyi módon kameráznak, mint otthon, hanem minden traffipax előtt áll egy figyelmeztető tábla, ergo, ha van eszed, de legalább szemed, akkor belassítasz előtte.

Na pár szót a beachekről, ha már a bevezetőben megemlítettem, hogy kicsi húgom lelki békéjét megzavarta az általam posztolt homokos tengerparti látkép 🙂

 

Nos én eddig két úgymond kiépített beachen voltam: az egyik ezek közül a Pearl negyedben található Nikki Beach, ahova elvileg csak a Pearl-ben lakók mehetnek ki, de mivel nekem barátaim laknak ott, így velük simán bementem első alkalommal, azóta meg gyakorlatilag már egyedül is, ugyanis egy hangos “Háj, hávárjú”-val beköszönök a biztonsági őrnek, aki mire felocsúdik, és megfogalmazza magában a választ, arra én már a strandröpi pálya közepénél járok, esélyt sem adva neki, hogy megkérdezze, melyik épületben lakom. Amúgy is ha minden jól megy egy hónap múlva már én is rezidensnek számítok majd Doha egyik szívemhez legközelebb álló negyedében 🙂 De erről majd később, meg nem is szeretném még elkiabálni 🙂

Szóval általában péntekenként egy fél napot itt szoktunk elheverészgetni. Mondjuk mire mi kijutunk (mert ugye csütörtökön este általában van vmi kisebb-nagyobb elhajlás), addigra a napágyakat már a korán kelő napimádók befoglalják, így nekünk marad a homokos törölközőn fetrengés, bár azért közöttünk is vannak rutinosabbak, pl. Zsuzsi meg Szabi, akik rendszeresen komplett kemping felszereléssel érkeznek,ők lábtartóval,oldalsó italtartóval felszerelt, kényelmes strandfotelekből élvezik a Westbayra néző kellemes panorámát. Közben meg-megmosolyogjuk a vízen rajoskodó egyiptomi jet-ski-s srácokat vagy a 6 személyes bérelt motorcsónakra több tucatnyian felzsúfolódó, heti egyetlen szabadnapjukat töltő ázsiai srácokat, akik bömbölő zenével vagy 4-5-ször fel alá krosszoznak a part közelében. És persze ott vannak a belőtt sérójú, kigyúrt libanoni srácok, fél arcukat takaró Ray-Ban napszemcsiben, akik befeszített tricepsz-szel csattognak végig óránként a parton, szemük sarkából méregetve a “felhozatalt”, harsányan jelezve, hogy ők bizony itt vannak, és mindenre nyitottan várják, hogy melyik huszonéves pulykatojásképű ír kislány fog lelkesen a nyakukba ugrani…
Szóval nem szoktunk unatkozni a parton:))

A másik strand az Intercontinental Hotel Beach-e – ahol én is még csak nemrég voltam először – és ami éves membership kártyával (12.000 ryal = kb 760e Ft) vagy 220 ryalos (kb 14e Ft) egész napos belépővel látogatható. Ez egy full extrásan kiépített saját, homokos, pálmafás tengerparttal és egy nagy medencével, pool bárral rendelkező, csodaszép zöld füves strand (az itt nagy szó ááám – mármint a szép zöld fű), ahol a belépő magában foglalja a napágy használatát (és itt még 11-kor is van bőven szabad napágy! ), egy lila színű nagy törölközőt és fel sem kell állnod a napozóágyból, ha megszomjaznál, mert percenként elmegy előtted egy igényes egyenruhába öltözött “személyzet”, aki jeges vödörben szervírozza még a másfél literes ásványvizet is egy tálka sós rágcsa kíséretében a kis asztalkádra 🙂 Szóval itt könnyű hozzászokni a jóhoz, de ezért viszont keményen perkálni kell, ergó ezen a strandon pl a személyzeten és néhány helyi családon ill. vélhetően a környező arab országból származó két tucat emberen kívül leginkább csak westernek voltak…
Van egy nagyon igényes görög étterem is a parton (hmmmm ahol fenséges hamour-t (itt a környéken jellegzetes hal) ettünk), illetve van a sokak számára népszerű, gyors étkezde is hambi sült krumpéival stb, nincs viszont lángosos pavilon és a biciklijét tologató, kolompoló kukoricás bácsi… mindegy majd nyáron a Balcsin bepótoljuk 🙂

Szóval továbbra is olyan érzésem van, mintha nyaralnék, egyetlen dolog “ejt csorbát” ezen az idilli hangulaton, h vasárnaptól csütörtökig viszont il concreto kidolgozom a belemet, és ebben most semmi költői túlzás nincsen. Szval akik eddig hangot adtak irigységüknek, azoknak ezúton üzenem, hogy nem adják ingyen ezeket a “körülményeket”, ezért kőkeményen megvívom a napi belső és külső harcaimat, egy furcsa kettősség van ugyanis bennem, mert egyik oldalról imádom, amit csinálok, mégis néha úgy érzem, hogy megfulladok, mert azt sem tudom mihez nyúljak, kb 10 promo terv van az asztalomon “feldolgozásra várva”, közben éves price review reportot kellene hamarosan prezentálnom a TAVALYI promókról, amikor ugye még itt sem voltam, és mindezt egy olyan “segítséggel”, aki fél 9-re jár dolgozni és fél 3-kor már ki is hűlt a széke, mert ő megteheti, én meg nem, hogy kedvesen marasztaljam (gondolom értitek, ha nem fejtem ki jobban, akkor is), de én még szerencsésnek mondhatom magam, mert legalább amikor benn van, akkor nem egész nap blackberry-zik, hanem azért 2 hetente kidob magából egy business case-t… Az másik kérdés, h én ugyanezen idő alatt kb 8 BC-t és vagy 2 riportot “összedobok”, amellett, h naponta átlag 3 meetingem van… Szval fárasztó nnna, és ez bármennyire is úgy hangzik NEM panaszkodás, mert inkább pörgök egész nap, de érdekes agymunkát végzek, mint hogy zsibbadjon az agyam az egész napos értelmetlen munkában…

Igazából csak addig kell kihúznom, amíg sikerül még egy embert felvenni a kis csapatomba (már folyamatban, de az itt még hónapokba telhet, mire a székét is elfoglalhatja), szval addig 2,5 ember helyett tolom a szekeret, egyenlőre még nagy lelkesedéssel. Egyetlen egy mélypontom volt, 2 hete csütörtökön, amikor megfelelő információ hiányában küldtek be egy fontos meetingre úgy, h én azt gondoltam hogy nekem “A”-t kell prezentálnom, és ők meg “B”-t várták tőlem… Mindez még egyszer mondom nem az én hibámból, így lettem (félre)informálva, mindenesetre arcomba kaptam kb 20-szor a 1,5 óra alatt, hogy “bezzeg JP” (ő az ausztrál elődöm volt)… “Ő aztán így meg úgy megcsinálta ezt tavaly”. Nnna akkor volt az a pillanat, h nyíljon meg alattam a föld, nyeltem az egyre nagyobb gombócokat és igyekeztem tartani magam. Ezt még csak tetézte, hogy Zsolt aznap ment haza (Mo-ra), igaz csak egy hétvégére a családjához és nnna akkor nekem is nagyon honvágyam lett hirtelen, és ha csak pár nap erejéig is, de én is magamhoz öleltem volna a szeretteimet. De aztán hál Istennek ez a hét utolsó napja volt, este BBQ barátokkal és a második Caipirinja után újra szép volt minden :))

Nem hagyhatom itt abba, gyorsan kell írnom még valamit, ami újra felviszi a hangulatot, ugyanis Gergő barátomtól (lelkes olvasóm és legfőbb kritikusom, amit ezúton is köszönök neki, ugyanis értékes kommentjeivel nagyban elősegíti a fejlődésemet és egyszer talán kis bloggerből nagy blogger lehetek..  Hihi :)) szval Gergő – hozzáteszem jogosan – kritizálta, hogy már másodszor fejeztem be úgy egy blogbejegyzést, hogy felvittem az olvasókat a tetőpontra (pl az iraki étterembeli kulináris élvezkedéseinkkel), majd meg sem várom míg megemésztették a sok finom falatot már ugrottam is bele a kórházas téma boncolásába.

Szval én is tanulok a hibáimból, álljon hát itt végezetül egy rövid, de annál pozitívabb végkifejletű kis szösszenet, amire már korábban is tettem némi utalást, mégpedig, hogy zokogás nélkül éltem túl az első katari fodrászkodásomat!! 🙂 Bizony 🙂 Tudni kell, hogy ez az a dolog, amitől szinte a legjobban féltem, mielőtt kijöttem, egészen pontosan, hogy itt kinn majd nehéz lesz jó fodrászt találnom, aki szépen befesti a hajam (a szőkét ugyanis szakavatatlan kezeknek nagyon könnyű rózsaszínre vagy narancssárgára festenie), ráadásul csupa rosszat hallottam elöljáróban, hogy a filippínó kislányok nem nagyon festenek hajat, és a vágási technikát sem Amerikában tanulták, nekem meg ugye havonta kell festeni és vágni is a szőke, rövid hajamat, szval nem kicsi parában voltam, hogy 3 hét alatt találjak vkit, akinek be merek ülni az ecsete és ollója alá.
Háát találtam egy American Glow Salon nevű helyet, ahol a hely nevével ellentétben egy fiatalka dél-koreai lány úgy levágta a hajamat, hogy állítom jobb lett, mint amikor otthon egyik-másik mesterfodrász vágta, nem beszélve arról, h pikk-pakk be tudom magamnak szárítani, és 3 napig olyan, mintha most jöttem volna a fodrásztól 🙂

Szóval boldogság van!! :))

Más! Megkaptam az első statisztikákat a blogom olvasottságáról, és nagy örömmel tölt el, hogy még csak pár hete blogolok a nyugaton és már átlagban kb 1000-en (!!) olvassák (eddig) egy-egy bejegyzésemet, de még nagyobb boldogság kicsi szívemnek, hogy egy páran már hozzá is szóltok, véleményezitek, kritizáljátok, amiért rettentő hálás vagyok, mert van visszajelzésem, érzem, hogy “nem vagyok egyedül” és további írásra motivál 🙂 Szeretném ha ez a “hely” egy interaktív társalgószoba lenne, nyugodtan kérdezzetek, ha valami különösen érdekel Benneteket, és igyekszem róla legközelebb beszámolni.  Szóval csak bátran!! 🙂

Üdv a távolból! 🙂

blondie

 

 

A végletek országa, azaz ne lepődj meg semmin, de annak az ellenkezőjén se!

Hááát újra itt!

Előre jelzem, hogy aki nagyon éhes, és üres a hűtője otthon, az vagy ugorjon egy pár bekezdést, vagy rendeljen gyorsan egy pizzát és csak utána folytassa az olvasást, mert bizony ki fogom vesézni az egyik múlt heti kulináris kalandtúrámat. 🙂

Gáborék fedezték fel nemrég ezt a hangulatos, arab stílusban, eredeti iraki tárgyakkal, fotókkal, drapériákkal díszített, színes üveglámpákkal szolídan megvilágított, barátságos kis helyet a Souq főutcáján és háát nagyon nem csalódtunk a választásukban! Mind a kiszolgálást, mind az ételek minőségét és mennyiségét illetően maximálisan pozítivan tudok nyilatkozni. Mivel, hogy az étlapon minden szinte ékes arab nyelven volt írva, és csak max annyi volt odabiggyesztve mellé angolul, hogy épp csirke-e vagy marha, netán hal, ezért azt a megoldást választottuk, hogy kérünk valami vegyes tálat hatunknak (5 felnőtt plussz egy cserfes, 3 éves kis angyalka, Gáborék kislánya, Katica), pakolják meg minden földi jóval, mi helyi specialitás, aztán abból nagy baj nem lehet :))

Háát kikerekedett a szemünk rendesen, mikor a 3 pincér feltálalta nekünk az 5 tálat csurig megpakolva: hoztak 2 nagy tál előételt, mindkét tálon 4 féle kis kence-ficével (alap ugye a humusz, a padlizsánkrém, volt vmi fehér joghurtos krém, vmi citromsárga szmötyivel meglocsolva, volt céklás krém, és 3 féle saláta, az egyik 3 színű olívabogyóból készült, a másik vegyes sali, a harmadik meg a korábban már általam favorizált Taboule (petrezselyem, paradicsom, lilahagyma, citromlé, olivaolaj illetve burgul), aztán érkezett egy nagy, kerek tányér tele hatalmas, friss, ropogós pitával (nem az a puha szivacsszerű, amit otthon a gyroshoz adnak), és 2 hatalmas tál tele grillezett húsokkal (csirke, marha – itt ugye a disznó tabu), volt rajta máj és egy érdekes lapos, valami darált húsból készült lepényke – hozzáteszem az volt az egyik kedvencem, aztán sült paradicsom, sült hagyma, krumpli és alattuk még 1-1 pita, ami finoman felszívta a húsokból kicsepegő fűszeres szaftot.

Mit ne mondjak hangosan nyögdécselve falatozgattunk mindannyian, a srácok a végén – bár már a fülükön vettek levegőt – becsületből azért lepusztították az utolsó falatokat is a tálról, nem gondolva arra, hogy itt még nem ért véget a történet, ugyanis pincérünk már ott állt vigyázzba a hátuk mögött, arra várva mikor szedheti le a tálakat és szervírozhatja fel a desszertet, amit nem is emlékszem, h egyáltalán kértünk volna-e, de ha már lelkesen hozta, háát nézzük meg. Annyit áradoztam már, úgyhogy most kicsit kritikusabb leszek…nos a desszert egy teljesen átlagos, mezei vaníliapuding volt, igen, ahogy mondom, de olyannyira puritán, hogy még egy eperszem sem volt a tetején, vagy bármi egyéb. Pincérünk látván arcunkon a csalódottság rejthetetlen nyomait, azonnal beszaladt a konyhába, és kilibbent 2 teli tányér apró fánkkal. Na akkor már konkrétan kezdtünk rosszul lenni, én kínomban vállalhatatlanul hangosan felnyerítettem, de azért bennünk volt persze a magyar virtus: nehogy mááá ne kóstoljuk meg az iraki konyhalányok szorgos kezeivel gyúrt apró gombóckákat, amire valami barna, a lekvárnál hígabb öntet volt cikk-cakk-ban rálöttyintve. Nekem elsőre a juharszirup jutott eszembe, de szerintem nem az volt, csak színben hasonlított rá.

Azért ez a 2 tál fánk már rajtunk is kifogott, de hogy mindezt lefojtsuk, kisbarátunk hozott még egy nagy kancsó arab teát is nekünk, hátha félbehagytuk otthon a kedvenc könyvünket és nem szeretnénk addig elaludni míg ki nem olvassuk a még hátralévő 250 oldalt, ugyanis ezek baromi erős teák, ráadásul már eleve úgy szervírozzák a pici pohárkákat, hogy ott figyel az alján min 2 kanál cukor, amire emberünk ott kinn az asztalnál önti rá az amúgy isteni finom illatú, piroskás színű főzetet. Lehelnek annyira bejött a tea, hogy rögtön venni is akart belőle, amit a fiúcska értetlen arccal fogadott, nem teljesen tudta mire vélni, valamit olyasmit motyogott, hogy de hát ilyet mindenhol lehet kapni… Szóval ez a deal nem jött létre, mellesleg én nem bírtam egy kortynál többet inni belőle, mert olyan édes volt, mint az a lötty, amit cukorterheléses vizsgálat előtt itatnak veled az sztk-ban… Grrrrrrrr Én minden teát cukor nélkül, üresen iszok, és sztem ez is irtó finom lenne csak úgy magában, de ezt majd csak legközelebb fogom tudni kipróbálni, akkor már résen leszek, és kiborítom a cukrot még mielőtt felöntenék nekem… 🙂

 

Hihetetlen, hogy semmit nem tudok röviden leírni, már egy órája körmölök, és még csak egy témát merítettem ki, pedig annyi van…

Na jó, jöjjön a kórházas sztori, mert azt már beígértem múltkor. Elnézést, hogy sok időt nem hagytam, hogy megemésszétek ezt a sok finomságot, mielőtt beleszaladok a következő, kevésbé  étvágygerjesztő témába, de ennek az országnak épp ez az egyik jellegzetessége, hogy itt minden és mindennek a gyökeres ellentéte egyaránt fellelhető, ez a hely tényleg a végletek országa, egyik oldalon a pompa, ragyogás, csillogás, olyan autók, amilyeneket életemben nem láttam még, a másik oldalon meg … na de nem akarok előreszaladni …

/Érthető okokból itt fotókat nem tudtam csinálni, így a fantáziátokra bízom annak elképzelését/

Az eset még bő három hete történt, amikor is kaptam egy emailt az immigration office-tól (ők a Qtelen belül egy osztály, akik minden külföldi dolgozó letelepedésével kapcsolatos ügyeit intézik), hogy másnap reggel 8.30-ra jelenjek meg a 19. emeleten, keressem Elfatih-t, aki majd elvisz engem “medical testre” (orvosi vizsgálatra), amin minden egyes embernek, aki Katarban szeretne munkát vállalni vagy akár csak 1 hónapnál tovább itt tartózkodni, kötelező átesnie. De ugyancsak ezen a helyen kell átvizsgáltatnia magát minden nem-katari férfinak, aki katari nőt szeretne feleségül venni, illetve az egyetemre készülő fiataloknak is…
/Azt még korábban hallottam, h itt a vérvizsgálaton nem azt nézik, hogy megfelelő-e a vércukorszinted, vagy helyén van-e a hormonháztartásod, hanem hogy nem hozol-e be az országba hepatitist, aids-et, vagy egyéb fertőző betegséget. Fő az elővigyázatosság – és milyen igazuk van!!/
Jól van, hát menjünk!

Szudáni származású kollégám útközben már próbált azért puhítani (ha nem is nyereg alatt), hogy arra készüljek ám fel, hogy ez az “egészségügyi intézmény” messze alulmarad az általam minden bizonnyal megszokott európai nívótól (látszik, hogy nem járt még Magyarországon:)), ezen majd ne lepődjek meg, mert hogy ez nem privát kórház, viszont minden ilyen letelepedési engedélyhez szükséges vizsgálatot itt csinálnak, ezt “túl kell élni”, de ne izguljak amúgy is pikk-pakk túl leszek rajta, csak egy vérvétel, egy röntgen (nálunk simán a tüdőszűrésnek fele meg) és ennyi…

Az első döbbenet akkor ért (és akkor ebből a rafkósabbak már sejthetik, hogy nem az utolsó), amikor megálltunk az épület előtt, és megláttam azt a rengeteg – most megpróbálom nagyon disztingváltan kifejezni magam, hogy egyik nemzet ifjait se sértsem (nagyon) meg vele – háát egy közepesebb dél-kelet ázsiai városka lakósságának megfelelő, bronzosan napbarnított, a szappan & víz kombójának az emberi test higiéniájára gyakorolt jótékony hatását csak hírből ismerő, ámde ezzel mit sem foglalkozó, szaporábbnál, szaporább nemzetek prototípusait, nnna akkor egy pillanatra megszeppentem, kerestem a gyors-zár gombot a kocsi ajtaján és segítségkérő ártatlan kutyaszemekkel néztem Elfatih-ra, hogy ugye nem akar koloncnak kivetni engem ide a dzsungel sűrűjébe… Ő próbált nyugtatni, hogy ne izguljak, van külön női bejárat, és amúgy is ott alig vannak, mert a legtöbb “blue collar” (így hívják itt a “munkásosztály” legalsó rétegét, akiknek nagy része építkezéseken dolgozik) az férfi, úgyhogy én csak menjek be szépen (ő természetesen nem jöhet be, mert ugye férfi…), de majd ott lesznek benn olyan nők, akiknek az a dolguk, h elirányítsanak… jaaaa de most jut eszébe, hogy azok nem nagyon beszélnek angolul – mondom az frankó – de ha nagy gáz van, itt a száma csörögjek rá, és akkor majd megpróbál vmit az üvegkalitka másik oldaláról intézkedni…
Háát ez jól indul, gondoltam, egy jóóóóó nagy levegőt beszippantottam még gyorsan, aztán beléptem… amúgy azt mondják, hogy pár perc alatt hozzászokik az orrod a a nem kívánt szagokhoz… Háát mindig tudtam, hogy nem vagyok egy átlagos csaj (vagy csak reméltem?? na mindegy is) az én orrom nem hajlandó hozzászokni, olyannyira ellenáll, hogy konkrétan öklendezni tudok az ápolatlanság emígy kinyilvánuló jeleitől.

Háát a következő meglepetés benn fogadott, kiderült ugyanis, hogy aznapra csak 2-3 “fehér jegyet” osztottak ki!! A korábban már említett “segítők” elég határozott és ellentmondást nem tűrő katonás hangnemben leültettek az utolsó sorba, h ott várjak. Amúgy olyan “kevesen” voltak a női részlegen, hogy 3-szor 6 sorba kb 100 embert zsúfoltak be, úgy, hogy 1 sorba a szűkös 4 helyre kb 6-7 kis liliputi lett beszorongatva, plussz én :))) Utoljára Guatemalában éreztem így magam a csirkebuszon, csak akkor nem kosztümszoknyácskában ültem összeszorított lábakkal…de sebaj, mert mantráztam magamban, hogy türelem Viki, már csak 99-en vannak előtted, már csak 98… Jaa, hogy közben eltelt negyed óra? Ugyan már! Szerintem 3 rubik kockát előbb kiraktam volna (pedig még egyet sem sikerült soha), mint hogy megfejtsem, hogy milyen logika szerint hívják be az embereket, mert hogy nem padba szorítási sorrendben, az tuti, úgyhogy kb 20 percig bírtam, amikor is telefonos segítséget kértem Elfatih-tól, mondtam neki, hogy szeretném rögtön elhasználni a “felezést” is, akkor legalább du 4-re talán végzek, de még jobb lenne, ha sürgősen kerítene valakit, aki kiemel innen a sorból, különben ő sem megy haza ma a családjához… És lááám csodák márpedig léteznek, nyílik egy ajtó, megjelenik egy mosolygós hölgyike és hangosan megkérdezi, ki az, aki a Qtelnél dolgozik :)) Padostul pattantam fel (mert hogy addigra már belegyógyultam a lestrapált műbőr ülésbe), és mit ad Isten 2 perc alatt túl voltam a regisztráción, ugyanis ez a sor még csak arra várt, h bekerüljön a rendszerbe. Hiába mindenkinek munkát kell adni 🙂 Húsba maró érzés volt a sok szúró tekintet a hátam mögött, de nyomban tovább is robogtam a megmentőmmel onnan, hátha hamar el is felejtik azt is hogy ott voltam… meg én is:)

De ne gondoljátok, hogy így volt. Ahogy jött, úgy tovább is libbent, miután megmutatta, hogy melyik sorba álljak be vérvételre. Gondolom az ő “jogosítványa” csak a regisztrációs területre szólt, úgyhogy minden kezdődött elölről, csak annyi különbséggel, hogy itt most a változatosság kedvéért hosszú tömött sorokban ácsorogva várakoztunk… és csak várakoztunk… és csak úgy peregtek a percek, mire végre megnyitottak még 2 sort, pont addigra amikor már kezdtem volna megint a telefonom után nyúlni, de hál Istennek utána felgyorsultak az események, így vidáman “szaladtam” tovább.

A következő megmérettetés a röntgen volt, ahol azzal a furcsa és számomra szokatlan helyzettel találkoztam, hogy itt nem “ruhátlan” felsőtesttel végzik a tüdőszűrést, hanem mindenkinek a kezébe nyomtak egy kis köténykét (egy másodperc tört részéig átfutott az agyamon, hogy vajon csak aznap hány emberen volt már ez vajon rajta, mielőtt nekem adták, de aztán jobbnak láttam gyorsan elhessegetni ezt a kósza gondolatot, mert egyebet úgysem tehettem). Szóval megkaptuk a kis köténykét, majd betessékeltek minket egyesével egy-egy – kívülről próbafülkének tűnő – kis lukba, ahol se szék, se semmi, felülről meg kellett szabadulni a ruhadarabjainktól, rávenni a köténykét, majd a ruháinkkal a kezünkben újabb tömött sorban várakoztunk, hogy beengedtessünk a röntgenszobába. Már vagy 10 perce ott állhattam, mire az egyik “segítő” oda jött hozzám, és közölte velem, hogy fordítva vettem fel a köpenykét, így nem mehetek be, úgyhogy menjek szépen vissza a fülkébe és fordítsam meg magamon. Mondjuk elég furin is éreztem magam benne, volt ugyan néhány kötője itt-ott, de valahogy nem sikerült őket úgy összepárosítanom, hogy egy-két helyen ne libbenjen ki nőies bájam 🙂 Mondtam neki, nem gond, engem nem zavar, nem vagyok szégyenlős, de ez őt nem hatotta meg, addig-addig bökdösött, míg vissza nem kellett mennem. Na de engem sem kell félteni, nem álltam vissza a sor végére miután kijöttem, hanem szépen beálltam a korábban előttem várakozó hölgyike mögé, fittyet hányva arra, hogy mögöttem ékes fillipíno nyelven egyesek nemtetszésüknek adnak hangot…

Nemsokára nyílt az ajtó, és kb 10 embert betereltek egyszerre. Na, mondom, csoportos röntgenen sem vettem még részt, egyszer ezt is ki kell próbálni. Annyira komikus volt a látvány, ahogy azokban az elnyűtt, szedett-vedett kis köténykékben ácsorogtunk ott libasorban, hogy igyekeztem a gondolataimat egészen máshova terelni, hogy ne törjek ki hangos röhögésben. Arról nem is beszélve, hogy azért a röntgen nem veszélytelen mutatvány, és bár volt egy kis üvegfal, ami mögé kellett állni, de akkor is fura volt, hogy aki tizedikként került be, az részben még az üvegfalon kívül volt, másrészt végig kellett néznie, ahogy a másik 9-et átvilágítják.
Én hál Istennek a harmadik voltam a sorban, így legalább a sugaraktól biztonságos távolságban vártam ki a soromat.

Háát mint akit nyílpuskából lőttek ki, úgy repültem a bejárati ajtó felé, mikor végre megszabadulhattam ettől a sokat látott és még többet megélt köpenykétől, meg az egész helytől…

Szóval vannak ilyen érdekességek, amiket nem is gondolna az ember, mert amúgy meg ezen kívül minden kórház 6 csillagos, tele európai, kanadai stb orvosokkal, hiperszuper gépekkel, berendezésekkel stb, és ráadásul a cégtől egy olyan egészségbiztosítási aranykártyát kapunk (a csomag részeként), hogy bármelyik kórház ajtaja kinyílik, ha bármi bajunk van, de nemcsak itt, hanem az egész világon…

De ettől (is) izgalmas a kintlétem, meg még sok minden mástól, amikről majd alkalomadtán mesélek! 🙂

 

A szőke Nő újra száguld :)))

Szalem Alejkum! 🙂

Ismét eltelt 10 mozgalmas nap, elmúlt egy Húsvét úgy, hogy nem érezhettem a házi füstölt sonka, a nagymama kalácsa, valamint a bolti üveges tejszínes torma és a frissen reszelt társának keveredéséből létrejövő ízorgiát a számban, ahogy apukám húsvéti sonkalevesét is nélkülözni kényszerültem, és kimaradt a tojásfestés izgalma is, de sebaj, voltak helyette – ha ezeket 100%-ban pótolni nem is tudó- de mindenképpen érdekes, testileg-szellemileg feltöltő, kikapcsoló, lazulós programjaim az elmúlt napokban.

Oly mértékben beindult a szocializálódásom, hogy gyakorlatilag a múlt héten egy napot kivéve minden nap mentem valahova, volt valami programom ( mozizás, kiülős/beülős dumcsizós, vacsizós esték, beach party, strandröpi, miegymás) majdnem minden este más társasággal, és úgy tűnik ez a folyamat a héten sem látszik megszakadni 🙂

A szőke Nő újra száguld :))) részletei…

A türelem rózsát terem, még itt a sivatag közepén is, avagy minden jó, ha a vége jó.. Na de hol van még a vége??

Hát újra itt! 🙂

Azt sem tudom hol kezdjem, mert annyi-de-annyi mindent történt itt körülöttem azalatt a másfél hét alatt, mióta utoljára hírt adtam magamról ezen a fórumon, hogy csak nnna!!

Talán kezdem a lakás kérdésnél, mert legutóbb ez volt az egyik hot téma. Nos kb másfél hét után hétfőn reggel elhagyhattam vééégre a Mövenpick-et, és birtokba vehettem a korábban beígért apartmant a Beverly Hills Towerben. Hááát mit mondjak, a lakás egyszerűen gyönyörű, hatalmas nagy, konkrétan körbe tudom kergetni magam benne, egy kb 35-40 m2-eres nappali + étkező, egy minden igényt (de az enyémet mindenképpen) kielégítő nagy konyha, egy vendég WC zuhannyal, ez kb a “social” része, majd egy hosszabb folyosón lehet eljutni a két lakrészhez. Azért írom, hogy lakrész, mert nem szimplán két hálószobáról van szó, ugyanis mindkét szobához tartozik egy saját fürdőszoba, illetve egy-egy gardróbszoba is.  Jjja és majdnem elfelejtettem van még egy mosókonyha is, egy (kosaras) férfiember nagyságú mosó-szárító géppel.
A lakás tehát első osztályúúúú, szépen berendezett, hangulatos, “szerelem az első látásra”, de sajnos fülem is van nem csak szemem… és akkor most jön az, hogy DE, mert háááát nehogymáááá ne legyen DE 🙂

A türelem rózsát terem, még itt a sivatag közepén is, avagy minden jó, ha a vége jó.. Na de hol van még a vége?? részletei…

Uram dobj le egy kis türelmet nekem!!!

Hahó otthoniak!

Sokan jelezték már, hogy tűkön ülve várják a folytatást, ezért nem húzhatom tovább az idegeket, folytatom a beszámolómat.

Nos múltkor azzal búcsúztam, hogy legközelebb már az első pár nap munkahelyi élményeiről is fogok tudni írni, így rögtön ezzel is kezdeném.

Alapjában véve és összességében nézve pozitívan tudok nyilatkozni, nagyon kedves volt a fogadtatás mind a közvetlen kollégák, mind a főnökeim irányából. Birtokba vettem az ablak melletti, kikötőre néző L alakú asztalomat, aztán vártam… leginkább pl a laptopomra és egy IT-s-ra aki beállít rajta nekem mindent, tudván, hogy a főnököm már hetekkel korábban megrendelte nekem, de semmi. Aztán hamarosan megtudtam, hogy még a HR-eseknek át kell küldeni vmit az IT-soknak, és akkor majd ők bevisznek vmit a rendszerbe, és akkor majd utána, de legkésőbb holnapra, ezt írásba is adták. Na mondanom sem kell, ez a holnapra, holnapra még ma is tartott, még ma sem tudtam gép elé ülni, ma is azt mondták, hogy holnap, amihez az első nap még mosolyogtam, a második nap már csak somolyogtam, ma már meg kellett erőltetnem magam, hogy ne üljön ki az arcomra amit valójában gondolok, de nem is értem magamat, hogy valójában min csodálkozok, hiszen ismét egy inkumbens vállalathoz szegődtem el, és hát ezek – a legnagyobb rosszindulat nélkül – sem a rugalmasságukról és gyorsaságukról híresek. Szóval türelemre tanít ez az eset is, abból nekem sajna nem sokat osztottak ott fenn, de nagyon igyexem 🙂

Uram dobj le egy kis türelmet nekem!!! részletei…