Szép jó estét mindenkinek innen a medencepartról!
Ezt csak a húgom „bosszantására” írtam, aki bár viccesen, de azért szóvá tette nemrég, hogy nem szép dolog tőlem, hogy „hergelem” a népeket az egyik F betűvel kezdődő közösségi portálon a „bícselős” képeimmel, meg egyéb status posztjaimmal, amikben hangot adok abbéli örömeimnek, amit a hétvégi szabadidős kimozdulások jelentenek a hormonháztartásomra és idegrendszeremre 🙂
Amúgy tényleg itt ülök a medenceparton 🙂 Akkor határoztam el, hogy ha ma hazajövök, akkor lejövök ide, és írok egy új bejegyzést, amikor kiléptem az irodaház forgóajtaján a 20 fokosra hűtött irodából a kellemes 31 fokba és megcsapott az a fincsi tenger illat, aminek egyszerűűűen a rabja vagyok, amit mindig is imádtam a nyaralásaim során, és ami oly nyugtatólag hat rám, mint lázas gyermekre a langyos ülőfürdő. Rögtön elfelejtettem, hogy 12 órát lehúztam benn, hogy holnap milyen megpróbáltatások várnak, egyszerűen csak élveztem a pillanatot, mélyeket szippantottam bele a levegőbe, lemoshatatlan mosoly ült ki az arcomra és szinte ugrálva indultam neki az 5 perces gyalogútnak az irodaháztól az apartmanházamig. Ria barátnőm szokta mondani, mikor az első madárcsicsergés felzendül és ellepi a tavaszillat a várost, hogy „csajooook, én szerelmes vagyok a szerelembe”, háát valami ilyesmi érzés fogott el most engem is :))) Hmmmmmm Isteni!! 🙂
Mindig is arról álmodoztam, hogy egyszer majd tengerparton szeretnék élni (persze nekem a horvát tengerpart is tökéletesen megfelelne:)), láttam magam, ahogy feltűrt vászonnadrágban, mezítláb sétálok a parton, néha meg-megnyaldossák a hullámok a talpamat… a kutyám lobogó fülekkel szalad felém egy bottal a szájában arra várva, hogy újra elhajítsam neki… és persze ebben az álomban mindig szerepelt egy férfi is…. 🙂 Na háát ebből a szép idilli álomból a tengerpart és a vászonnadrág már megvan, a kutya és a férfi még „úton”, de az is lehet, hogy ők majd együtt jönnek :)) Ki tudja?? Én hiszek az álmaimban, mindig is hittem, és talán épp ezért vagyok itt 🙂
Képzeljétek béreltem autót, és elkezdtem vezetni ebben a crazy cityben 🙂 Egy külön blogbejegyzést megérne az a tortúra amivel sikerült „honosítanom” az otthoni jogsimat anélkül, hogy vizsgáznom kellene, de már így is többen a kint élő magyarok közül, akik olvasták a korábbi blogbejegyzéseimet óvatosságra intettek azzal kapcsolatban, hogy mit és hogyan írok le a helyi viszonyokról, lévén ki tudja ki olvassa (még ha magyarul is írom), és ebből az országból nagyon könnyű kikerülni, elég, ha valakinek szúrja a szemét a „stílusom”, feljelent és már ülhetek is fel a következő budapesti járatra. Gondolom megértitek, hogy ezt nem nagyon szeretném reszkírozni, ezért igyekszem úgy fogalmazni, hogy az picit se legyen bántó az ideglenesen keblébe fogadó „vendéglátóim” számára 🙂
Szóval másfél hónap után újra vezetek, ami bevallom már nagyon hiányzott, mert imádok vezetni és lételemem a mobilitás, ami itt máshogy nem kivitelezhető, csak ha van kocsid…még ha egyenlőre csak egy bérelt autó is az, ami eszközül szolgál, de pillanatnyilag tökéletesen megfelel, amíg kitalálom, hogy milyen autót is szeretnék majd döngetni a katari utakon. Ez ugyanis egy kardinális kérdés itt – na nem az üzemanyag fogyasztás miatt, mert a Mitsubishi Lancert 33 ryalért, kb 2100 Ft-ért (!!!) tankoltam TELE – hanem inkább biztonsági szempontból, itt ugyanis minél nagyobb autót vezetsz, annál nagyobb esélyed van a „túlélésre” az utakon, ugyanis a közlekedés enyhén szólva is kaotikus, főleg a sűrűbben lakott városrészeken, illetve a forgalmasabb csomópontok környékén.
Részben azért mert az utak tele vannak indiaiakkal, sri lankaiakkal, filippínókkal, akik otthon max biciklit kormányoztak, és bár vezetni most sem nagyon tudnak, de annál határozottabban kanyarodnak ki eléd, még akkor is, ha neked van elsőbbséged, arról nem is beszélve, hogy még véletlenül sem találják el azt a sávot a kanyarodás után, amelyikből nekiindultak. És persze vannak az olyan sofőrök, akiket még a 6000 ryalos büntetés (kb 400e Ft) sem riaszt vissza attól, hogy átmenjenek a piroson, így gyakorlatilag egy szabály van, hogy nincs szabály, mindig minden eshetőségre fel kell készülni, ergó mindegy mit mutat a lámpa, bárhonnan számítani lehet rá, hogy jöhet valaki, a 3 sávos úton néha 4 autó megy egymás mellett és persze az erősebb autók ügyeskednek leszorítani a kisebbeket, akik meg már csak azért se húzódnak le, szval vicces a helyzet, de hozzá lehet hamar szokni.
Én pl hamar leszoktam arról, hogy a legbelső sávban menjek, miután fél óra alatt 3-an villogtak le a városban és nem azért mert 40-nel mentem (aki ismer tudja, hogy elég sportosan vezetek), hanem mert a belső sáv a rally matyik sávja, amúgy meg sokkal jobb is a középső sávban haladni, mert nagyon sok a 3 sávos körforgalom, és a középső sávból bármerre tudsz hamar váltani, míg a legbelsőből csak a „legbátrabbak” fordulnak ki jobbra úgy hogy 2 sávot átszabva satufékezésre kényszerítenek egy másik autóst, aki amúgy egyenesen ment volna. Szóval ezek mindennaposak itt, de ha ráérzel az város „ritmusára” (minden városnak van egy jellegzetes ritmusa, ami az ott élők vezetési stílusa határoz meg) akkor nagy baj nem lehet. Legalábbis én ebben bízom. Azért az mindenesetre érdekes, hogy itt nem opció, hogy kötsz-e cascot a kocsidra, hanem gyakorlatilag kötelező, és jobban is teszed, mert én még nem beszéltem itt olyan emberrel, akinek fél év alatt ne lett volna 1-2 kisebb-nagyobb koccanása. Legtöbbször önhibájukon kívül, de van, hogy nem tudsz elég gyorsan reagálni, és pikk-pakk megvan a baj.
Arról nem is beszélve, hogy itt nem ám 50 a maximális sebesség a városban, hanem az utak nagy részén 80 vagy 100 km-es sebességgel lehet hajtani. Viszont ezt nagyon komolyan veszik, sok lámpában kamera van elhelyezve, és bizony egyre-másra villan, ha valaki meghaladta az előírt sebességet, ami itt súlyos ezer ryalokba kerül, amit nem csekken küldenek ki, hanem amikor mész hosszabbítani a jogsidat (itt évente kell), akkor közlik veled, hogy semmi gond, csak előtte perkáld ki a kumulált büntetéseidet. Háát sokakat ért már meglepetés! Viszont annyival korrektebbek itt, hogy legalább nem a bokor mögül sunyi módon kameráznak, mint otthon, hanem minden traffipax előtt áll egy figyelmeztető tábla, ergo, ha van eszed, de legalább szemed, akkor belassítasz előtte.
Na pár szót a beachekről, ha már a bevezetőben megemlítettem, hogy kicsi húgom lelki békéjét megzavarta az általam posztolt homokos tengerparti látkép 🙂
Nos én eddig két úgymond kiépített beachen voltam: az egyik ezek közül a Pearl negyedben található Nikki Beach, ahova elvileg csak a Pearl-ben lakók mehetnek ki, de mivel nekem barátaim laknak ott, így velük simán bementem első alkalommal, azóta meg gyakorlatilag már egyedül is, ugyanis egy hangos „Háj, hávárjú”-val beköszönök a biztonsági őrnek, aki mire felocsúdik, és megfogalmazza magában a választ, arra én már a strandröpi pálya közepénél járok, esélyt sem adva neki, hogy megkérdezze, melyik épületben lakom. Amúgy is ha minden jól megy egy hónap múlva már én is rezidensnek számítok majd Doha egyik szívemhez legközelebb álló negyedében 🙂 De erről majd később, meg nem is szeretném még elkiabálni 🙂
Szóval általában péntekenként egy fél napot itt szoktunk elheverészgetni. Mondjuk mire mi kijutunk (mert ugye csütörtökön este általában van vmi kisebb-nagyobb elhajlás), addigra a napágyakat már a korán kelő napimádók befoglalják, így nekünk marad a homokos törölközőn fetrengés, bár azért közöttünk is vannak rutinosabbak, pl. Zsuzsi meg Szabi, akik rendszeresen komplett kemping felszereléssel érkeznek,ők lábtartóval,oldalsó italtartóval felszerelt, kényelmes strandfotelekből élvezik a Westbayra néző kellemes panorámát. Közben meg-megmosolyogjuk a vízen rajoskodó egyiptomi jet-ski-s srácokat vagy a 6 személyes bérelt motorcsónakra több tucatnyian felzsúfolódó, heti egyetlen szabadnapjukat töltő ázsiai srácokat, akik bömbölő zenével vagy 4-5-ször fel alá krosszoznak a part közelében. És persze ott vannak a belőtt sérójú, kigyúrt libanoni srácok, fél arcukat takaró Ray-Ban napszemcsiben, akik befeszített tricepsz-szel csattognak végig óránként a parton, szemük sarkából méregetve a „felhozatalt”, harsányan jelezve, hogy ők bizony itt vannak, és mindenre nyitottan várják, hogy melyik huszonéves pulykatojásképű ír kislány fog lelkesen a nyakukba ugrani…
Szóval nem szoktunk unatkozni a parton:))
A másik strand az Intercontinental Hotel Beach-e – ahol én is még csak nemrég voltam először – és ami éves membership kártyával (12.000 ryal = kb 760e Ft) vagy 220 ryalos (kb 14e Ft) egész napos belépővel látogatható. Ez egy full extrásan kiépített saját, homokos, pálmafás tengerparttal és egy nagy medencével, pool bárral rendelkező, csodaszép zöld füves strand (az itt nagy szó ááám – mármint a szép zöld fű), ahol a belépő magában foglalja a napágy használatát (és itt még 11-kor is van bőven szabad napágy! ), egy lila színű nagy törölközőt és fel sem kell állnod a napozóágyból, ha megszomjaznál, mert percenként elmegy előtted egy igényes egyenruhába öltözött „személyzet”, aki jeges vödörben szervírozza még a másfél literes ásványvizet is egy tálka sós rágcsa kíséretében a kis asztalkádra 🙂 Szóval itt könnyű hozzászokni a jóhoz, de ezért viszont keményen perkálni kell, ergó ezen a strandon pl a személyzeten és néhány helyi családon ill. vélhetően a környező arab országból származó két tucat emberen kívül leginkább csak westernek voltak…
Van egy nagyon igényes görög étterem is a parton (hmmmm ahol fenséges hamour-t (itt a környéken jellegzetes hal) ettünk), illetve van a sokak számára népszerű, gyors étkezde is hambi sült krumpéival stb, nincs viszont lángosos pavilon és a biciklijét tologató, kolompoló kukoricás bácsi… mindegy majd nyáron a Balcsin bepótoljuk 🙂
Szóval továbbra is olyan érzésem van, mintha nyaralnék, egyetlen dolog „ejt csorbát” ezen az idilli hangulaton, h vasárnaptól csütörtökig viszont il concreto kidolgozom a belemet, és ebben most semmi költői túlzás nincsen. Szval akik eddig hangot adtak irigységüknek, azoknak ezúton üzenem, hogy nem adják ingyen ezeket a „körülményeket”, ezért kőkeményen megvívom a napi belső és külső harcaimat, egy furcsa kettősség van ugyanis bennem, mert egyik oldalról imádom, amit csinálok, mégis néha úgy érzem, hogy megfulladok, mert azt sem tudom mihez nyúljak, kb 10 promo terv van az asztalomon „feldolgozásra várva”, közben éves price review reportot kellene hamarosan prezentálnom a TAVALYI promókról, amikor ugye még itt sem voltam, és mindezt egy olyan „segítséggel”, aki fél 9-re jár dolgozni és fél 3-kor már ki is hűlt a széke, mert ő megteheti, én meg nem, hogy kedvesen marasztaljam (gondolom értitek, ha nem fejtem ki jobban, akkor is), de én még szerencsésnek mondhatom magam, mert legalább amikor benn van, akkor nem egész nap blackberry-zik, hanem azért 2 hetente kidob magából egy business case-t… Az másik kérdés, h én ugyanezen idő alatt kb 8 BC-t és vagy 2 riportot „összedobok”, amellett, h naponta átlag 3 meetingem van… Szval fárasztó nnna, és ez bármennyire is úgy hangzik NEM panaszkodás, mert inkább pörgök egész nap, de érdekes agymunkát végzek, mint hogy zsibbadjon az agyam az egész napos értelmetlen munkában…
Igazából csak addig kell kihúznom, amíg sikerül még egy embert felvenni a kis csapatomba (már folyamatban, de az itt még hónapokba telhet, mire a székét is elfoglalhatja), szval addig 2,5 ember helyett tolom a szekeret, egyenlőre még nagy lelkesedéssel. Egyetlen egy mélypontom volt, 2 hete csütörtökön, amikor megfelelő információ hiányában küldtek be egy fontos meetingre úgy, h én azt gondoltam hogy nekem „A”-t kell prezentálnom, és ők meg „B”-t várták tőlem… Mindez még egyszer mondom nem az én hibámból, így lettem (félre)informálva, mindenesetre arcomba kaptam kb 20-szor a 1,5 óra alatt, hogy „bezzeg JP” (ő az ausztrál elődöm volt)… „Ő aztán így meg úgy megcsinálta ezt tavaly”. Nnna akkor volt az a pillanat, h nyíljon meg alattam a föld, nyeltem az egyre nagyobb gombócokat és igyekeztem tartani magam. Ezt még csak tetézte, hogy Zsolt aznap ment haza (Mo-ra), igaz csak egy hétvégére a családjához és nnna akkor nekem is nagyon honvágyam lett hirtelen, és ha csak pár nap erejéig is, de én is magamhoz öleltem volna a szeretteimet. De aztán hál Istennek ez a hét utolsó napja volt, este BBQ barátokkal és a második Caipirinja után újra szép volt minden :))
Nem hagyhatom itt abba, gyorsan kell írnom még valamit, ami újra felviszi a hangulatot, ugyanis Gergő barátomtól (lelkes olvasóm és legfőbb kritikusom, amit ezúton is köszönök neki, ugyanis értékes kommentjeivel nagyban elősegíti a fejlődésemet és egyszer talán kis bloggerből nagy blogger lehetek.. Hihi :)) szval Gergő – hozzáteszem jogosan – kritizálta, hogy már másodszor fejeztem be úgy egy blogbejegyzést, hogy felvittem az olvasókat a tetőpontra (pl az iraki étterembeli kulináris élvezkedéseinkkel), majd meg sem várom míg megemésztették a sok finom falatot már ugrottam is bele a kórházas téma boncolásába.
Szval én is tanulok a hibáimból, álljon hát itt végezetül egy rövid, de annál pozitívabb végkifejletű kis szösszenet, amire már korábban is tettem némi utalást, mégpedig, hogy zokogás nélkül éltem túl az első katari fodrászkodásomat!! 🙂 Bizony 🙂 Tudni kell, hogy ez az a dolog, amitől szinte a legjobban féltem, mielőtt kijöttem, egészen pontosan, hogy itt kinn majd nehéz lesz jó fodrászt találnom, aki szépen befesti a hajam (a szőkét ugyanis szakavatatlan kezeknek nagyon könnyű rózsaszínre vagy narancssárgára festenie), ráadásul csupa rosszat hallottam elöljáróban, hogy a filippínó kislányok nem nagyon festenek hajat, és a vágási technikát sem Amerikában tanulták, nekem meg ugye havonta kell festeni és vágni is a szőke, rövid hajamat, szval nem kicsi parában voltam, hogy 3 hét alatt találjak vkit, akinek be merek ülni az ecsete és ollója alá.
Háát találtam egy American Glow Salon nevű helyet, ahol a hely nevével ellentétben egy fiatalka dél-koreai lány úgy levágta a hajamat, hogy állítom jobb lett, mint amikor otthon egyik-másik mesterfodrász vágta, nem beszélve arról, h pikk-pakk be tudom magamnak szárítani, és 3 napig olyan, mintha most jöttem volna a fodrásztól 🙂
Szóval boldogság van!! :))
Más! Megkaptam az első statisztikákat a blogom olvasottságáról, és nagy örömmel tölt el, hogy még csak pár hete blogolok a nyugaton és már átlagban kb 1000-en (!!) olvassák (eddig) egy-egy bejegyzésemet, de még nagyobb boldogság kicsi szívemnek, hogy egy páran már hozzá is szóltok, véleményezitek, kritizáljátok, amiért rettentő hálás vagyok, mert van visszajelzésem, érzem, hogy „nem vagyok egyedül” és további írásra motivál 🙂 Szeretném ha ez a „hely” egy interaktív társalgószoba lenne, nyugodtan kérdezzetek, ha valami különösen érdekel Benneteket, és igyekszem róla legközelebb beszámolni. Szóval csak bátran!! 🙂
Üdv a távolból! 🙂
blondie