Hónap: 2012 május

Hahó mindenki!

Elnézést a hosszas hallgatásért, az eltünésem oka viszonylag prózai: dupla költözésen vagyok túl az elmúlt 2 hétben, egyrészt átbatyuzott a cég egy része – köztük a marketing is – egy a reptérhez közeli újonnan épített és kialakított irodaházba, másrészt most hétvégén én magam is lakhelyet váltottam, az ideiglenes lakásomból a mondhatni véglegesbe költöztem, és hát dobozolás be, majd az új helyen mindent ki… hát mit mondjak eléggé kivett belőlem, 3 napig majd leszakadt a derekam, de megért minden fáradozást, mert ez a lakás, ez valami álom 🙂 Imádom!! 🙂 Amikor tavaly novemberben kint voltam 3 napot (személyes interjúk stb.) már akkor kinéztem magamnak a Pearl-t, ami a nevéhez hűen Doha gyöngyszeme, csak ámultam, és belül már akkor ott motoszkált a fejemben hogy húúúú de jó lenne itt lakni!! Persze akkor még nem volt biztos, hogy engem választanak (5-en jelentkeztünk erre az állásra), de én már akkor elkezdtem a kicsi buksimban tervezgetni a jövőt, láttam magam előtt, hogy itt élek nagy vidámságban és boldogságban. És lááám merjünk nagyot álmodni most itt vagyok!! 🙂

A bejárat előtti „platz” a Pearlben

Ez végre nem egy szálloda, nem is egy „személytelen” apartman egy batár nagy toronyban, hanem egy igazi otthon, kedves, meleg, barátságos, de egyben modern is, egy szóval pont olyan, amilyet elképzeltem az álmaimban magamnak. A Pearl negyed amúgy egy kicsit kiesik a városközponttól (kb 15-25 perc autóval – napszaktól = forgalomntól függő), de higgyétek el, egy percig sem bánom, hogy reggel kicsit tovább kell autókázzak az irodáig, mert mindenért kárpótol a tengerre néző hatalmas teraszunk, és az, hogy egy nehéz nap után ki tudok ülni a hatalmas rattan fotelba egy jó pohár kellemes itallal, le tudok menni a kültéri medencébe úszni, napozni vagy csak sétálni egyet a hangulatos kikötői sétányon, ahol amúgy több kis kellemes teraszos étterem, kávézó is található, tehát nem kell messze menni egy kis kikapcsolódásért sem.

A jachtkikötő és sétány a Pearlben

Viszont ahhoz, hogy itt lakhassak kompromisszumot kellett kössek, mégpedig azt, hogy nem egyedül bérlem ezt a csodaszép 150 m2 körüli lakást, hanem megosztom egy másik magyar lánnyal, aki szintén Dohában dolgozik, ezt a konstrukciót amúgy „shared flat”-nek (megosztott lakás) hívják, és elég elterjedt az egyedülállók körében, aminek az egyik és legfontosabb oka, hogy hihetetlenül magasak itt az ingatlan bérleti díjak, egy ekkora lakás, ami 2 BR (2 háloszoba plussz 2 fürdő), egy hatalmas nappali + étkező, egy U alakú mindennel felszerelt hiper-szuper konyha és még egy vendég WC, bútorozatlanul 12.000 QR (750.000 Ft/hó), bútorozva 14.000-16.000 QR, ami már 850e-1m Ft/ hó, és én 10.000 QR lakhatási támogatást kapok, ami bár nem kevés, itt a Pearlben egyedül mégsem tudnék belőle lakást bérelni, mert az 1 hálószobás bútorozott lakások is 11.000-12.000 QR körül mozognak, szóval kompromisszumot kötöttem, és egy évre most megosztunk ketten egy lakást (hozzáteszem bőőőven van privát életterünk), és amit 1 év alatt megspórolok, abból utána 2-3 évig saját magam is tudok majd egy ilyen szintű lakást bérelni… De addig meg még bármi lehet 🙂

      A nappali egy része

Az irodai költözésem nem ment azért ilyen felhőtlenül, gyakorlatilag az egész marketing duzzogott, amiért ott kellett hagynunk a tengerre néző, hatalmas ablakú Qtel tornyot és helyette átdeportáltak minket Doha túlsó végébe, a reptérhez közel, egy forgalmas főutcán lévő, 7 szintes épületbe, azzal a felkiáltással, hogy hurrá végre egy emeleten lesz az egész marketing és nem 3 különböző szinten. Háát nekünk pont jó volt úgy is, de nem küldtek körbe közvélemény-kutató kérdőívet, így maradt a csendes belenyugvás.

Az iroda egyik szárnya még üresen, a party előtt

Annak érdekében, hogy kicsit meghozzák nekünk a hangulatot az új irodához egy jópofa kis welcome party-t szervezett nekünk a cég, tele rakták az egyterű irodát rengeteg rózsaszín héliumos lufival, volt kaja, pia (persze szigorúan alkohol mentes :), sőt még DJ-t is hívtak, ami elég vicces volt, lévén, hogy délben kezdődött a „party”, tehát el tudjátok képzelni, hogy verőfényes napsütésben, a nap közepén, az új, és még szinte kopp üres irodában, csont szárazon (értsd ahogy kell) mennyire voltam party hangulatban, de addig addig noszogattak az indiai meg a helyi lányok, hogy menjek velük táncolni (imádnak amúgy szocializálódni velem, mert más vagyok, na nem úúúgy, hanem amúgy 🙂 ) szóval beadtam a derekam és roptunk a coco jumbo-ra és egyéb nosztalgikus élményeket, tinédzserkorom legszebb emlékeit magam elé varázsoló több évtizedes slágerre 🙂  Baba volt! 🙂 Mondjuk azért remélem nem látom vissza magam a Qtel Magazin címoldalán már eléggé kattogtak a vakuk 🙂 Ráadásul az egyik kollégám, akiről már korábban meséltem, hogy a Facility-n dolgozik ilyen kis-középvezetői szinten, mint én (Vica ha megölsz se tudom a Facility-t most lefordítani, max körbeírni, akik az épület fenntartásért, beszerzésekért, és jelen esetben a teljes költözésért is felelős osztály), szval Ahsan emberei miközben mi partyztunk, serényen hordták a dobozokat, pakoltak stb, és gondolom szemük sarkából figyelemmel kísértek a kolléganőimmel közös „performanszunkat”, ezt csak onnan gondolom, mert Ahsan nem sokkal később hívott, hogy hallja, hogy milyen jó kis buli volt, mert felhívta őt az egyik embere, hogy ” Te Főnök, ide kell jönnöd, ezt látnod kell, van itt egy európai lány, szőke rövid hajú (na ebből a 2 infóból össze is lehet tenni, hogy rólam van szó), az úúúúgy táncol, hogy hűűűha” …” Háát ha ez neki hűűűűha, akkor szegénykém nem sokat láthatott / élhetett meg ott, ahonnan jött, és félő, hogy kisebb fajta sokkot kapna, ha „természetes környezetemben”, a barátaim között látna felszabadultan „jóléreznimagam” mondjuk 2 Mai Thai után… De vicces volt mindenesetre a helyzet 🙂

Háát az új iroda – akárcsak a régi – egyterű (amerikai stílusú) nyitott, de paravánokkal elválasztott 4-es szekciókból áll, ergó 4 L-alakú asztal alkot egy blokkot. Én is egy ilyen kis barakban foglalok helyet, de a felettem lévő szintnek, így a főnökömnek is ablak melletti szép nagy, különálló asztala van (be is céloztam magamnak, úgyis hamarosan haza akar menni :)), az igazgatóknak meg üvegfalú, ablakos, csilli-villi különálló szobájuk. Háát ezt a szintet azt hiszem esélytelen elérnem 2-essel kezdődő személyi számmal (mellesleg az itteni QID-m is 2-sel kezdődik, lehet, hogy itt is ez a szisztéma??

Először egy olyan asztalt sikerült „felajánlaniuk” nekem, ami az iroda egyik legforgalmasabb kereszteződésében helyezkedett el, ráadásul a nagyfőnököm irodája előtt, ergó bármikor kijön a kis üvegkalitkájából azonnal rálát a monitoromra, amit nem annyira csippázok, na nem mintha napközben lenne időm a neten böngészgetni, hogy mi a legújabb közel-keleti fürdőruha trend (mellesleg van akinek van ideje egész nap netezgetni, de nem árulhatom el a nemzetiségét…: )) Ráadásul ezen a helyen közvetlenül a fejem fölött volt egy légkifújó berendezés (na ezt biztos nem így mondják), ami sarkvidéki levegőt fújt közvetlenül az asztalomra és annak 5 méteres körzetére. Reggel nem ettem meg a gyümölcs joghurtomat, kint felejtettem az asztalon, ami ha otthon történik, akkor valószínűleg a kukában landol a nap végén, hát itt gyakorlatilag eperízű jégrém lett belőle, de az a baj, hogy nem csak az eperjoghurt fagyott meg, hanem én is, a nap közepére gyakorlatilag úgy lemerevedtek a hidegtől az ujjaim, hogy képtelen voltam gépelni a billentyűzeten, és másnapra úgy beállt a nyakam jobb oldala, hogy gyakorlatilag 2 napig alig tudtam a fejemet forgatni, vagy csak kínkeserves kínok árán, úgyhogy másnap első dolgom volt, hogy új helyet nézzek magamnak, és találtam is egy szabad asztalt, közel az ablakhoz, szép, világos, és nincs légkondi berendezés a közelében. Béke van és nyugalom. 🙂

Mert hogy 2 dolgot érdemes még tudni rólam (csak azoknak mondom, akik nem ismernek még ennyire), hogy van 2 olyan állapot, amitől nagyon nyűűűűgös tudok lenni, az egyik, ha éhes vagyok, mert mondjuk már fél napja nem ettem semmit, a másik meg ha fázom. Az extrém melegtől semmi bajom, sőőőt!! A 30-35 fokot imádom, de a 40-45-öt is vidáman elviselem, de ha fázik a kezem vagy a lábam, illetve ha közvetlenül érzem, hogy jön rám a légkondi, akkor angyali mosolyom pillanatok alatt letörlődik arcomról, lényem átalakul egy tüzet okádó sárkánnyá, és nemet, kort, és pozíciót figyelmen kívül hagyva irtok mindenkit magam körül.
(Most jövök csak rá: lehet, hogy a mellettem ülő dél-kelet ázsiai középkorú kolléganőnek ezért van mindig tele az egyik fiókja mindenféle sós-édes rágcsával, amiből időnként széles mosollyal az arcán megkínál?? Hmm) Na mert azt még tudni kell, hogy itt az új irodaházban egyenlőre még nuku céges kantín, se egy kávézó szendvicsekkel, úgyhogy vagy hozol magaddal otthonról motyókát (amit sehol nem tudsz felmelegíteni, csak a teraszon a „sunshine” technika segítségével), vagy beülsz a kocsiba és átgurulsz a 2-szer 5 sávos út túlsó oldalára valamelyik junk food-ot kínáló nemzetközi kiszolgáló egységek egyikébe. Neveket nem említek, mert egyik sem fizet nekem érte, hihi 🙂 Na háát én úúúútálom ezeket a gyorsétkezdéket, de ha nem akarok éhen halni, vagy kannibállá válni, míg a cég beüzemeli a menzát a földszinten (ami ismerve az itteni tempót még hónapokba is telhet), muszáj vagyok néha a srácokhoz csatlakozni.. de már érzem, hogy az a pár kiló, amitől az első 1-1,5 hónapban megszabadultam, alattomos módon elkezdett visszakúszni. Grrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrr!! Jaa ez a harmadik dolog (nna akkor nem is kettő van), amitől feszültté tudok válni! Amikor húznám be reggel a szoknyám cipzárját, de csak félig jön föl… és neeem, nem azért mert kiesett egy szem a cipzárból…

Itt amúgy kőkeményen beindult a hőség, napközben már nem nagyon megy 40 fok alá, a heti átlag 42-44, de megéltem már 47 fokot is múlt hétvégén!! Háát mit mondjak, mint amikor a hajszárító 3-as fokozatával arcon fújnak, és ez még nem minden, mert már több felhívást olvastam helyi (angol nyelvű) sajtóban ill hírpotálokon, hogy 1-2 héten belül 50 fok felé kúszhat a hőmérséklet, mindenki „készüljön fel” (hogyan lehet, kérdem én), és külön kiemelték, hogy senki ne tankolj-ja tele az autóját, mert így járhat, mint a jobb oldali képen látható autó tulajdonosa.

Még egy érdekesség, a helyi szokásokról: itt nem állítják le az autót tankoláskor a benzinkúton!!! Mikor ezt először láttam / tapasztaltam azt hittem véletlen, és már nyitottam volna a számat, mire a mellettem ülő, szintén magyar, de már 1,5-2 éve Dohában élő Rita intett, hogy hagyjad csak, itt ez a szokás. Direkt nem állítják le, mert addig is megy nekik a légkondi. Jaaa, mert itt senki nem száll ám ki a kocsiból tankolni, csak leengeded az ablakot, kikurjantasz, hogy normál vagy prémium, tele vagy nem, ha nem, akkor hány litert, és már húzod is vissza az ablakot, nehogy beszálljon a benzingőz+hőség kombója, és csak kiadod a 35 ryialt egy kis résen, mikor a kismuksó befejezte a műveletet. Háát mondanom sem kell egy percig nem érzem magam biztonságban egy-egy ilyen tankolásnál, 3-4 „Mi atyánkot elmorzsolok”, és kérem az Urat, hogy csak most ne, plííz!!

Mert amúgy meg sajnos elég gyakoriak itt a tűzesetek. 🙁 A legutóbbiról, ami hétfőn ütött ki a Vilaggio-ban, Doha egyik legnagyobb és legnépszerűbb bevásárló-, és szórakoztató központjában minden bizonnyal közületek is sokan hallottak, mert elég nagy nemzetközi sajtóvisszhangot kapott.

Tűz a Vilaggio Bevásárlóközpontban

Ezúton is szeretném megköszönni az aggódást, az üzeneteket, emaileket otthoni barátaimtól, hál Istennek nem voltam a Vilaggio közelében mikor kiütött a tűz, az irodában dolgoztam a város másik végén, ott kaptuk a tragikus hírt délelőtt 10 óra körül, miszerint 19 ember, köztük 13 kisgyerek (!!!) is életét vesztette a tűzesetben, aminek kiváltó oka még mindig felderítetlen. Döbbenetes, felfoghatatlan és most is összeszorul a torkom ha azokra a pici 2-3 éves gyerekekre gondolok, akiket a filippino bébiszitterek a saját életüket mentve sorsukra hagytak a gyermek megőrzőben… :(( Egy új-zélandi család a 3 éves hármas ikreiket (!!!) vesztette el, az áldozatok között van 4 spanyol kisgyerek (3 fiútestvér 2 és 7 év közöttiek, meg egy 7 éves kislány), egy 3 éves francia kislány, a többi gyerek japán, dél-afrikai és filippin …

Nincs rá szó, ami le tudná írni, hogy érezhetnek most a szüleik…

Ami a tűzeset után maradt

Durva, hogy ebben az országban pénz dögivel, de jön egy ilyen eset, és káosz a köbön, online helyi portálokon olvasható, hogy nem szólt rendesen a tűzriasztó, ergó sokan nem is kezdtek el kimenekülni, nem vették komolyan, állítólag szervezetlen volt a tűzoltás, láttam olyan fotót, ahol szakszerű tűzoltó felszerelés hiányában polóban és vászonnadrágban oltott tüzet 2 férfi (jó esetben tűzoltók) egy tűzoltó autó létrájáról!!!

A helyi híradások amúgy arról is beszámoltak, hogy a Fire Exit-ek (Vészkijáratok) le voltak zárva, de nem kicsit, nagyon, gyakorlatilag áttörhetetlenül…

Mindenkit lesújtott a hír, amerre megyek embereket hallok magam körül erről beszélni, az egész várost nagyon mélyen érintette, és tegnap több helyen is gyertyákat gyújtottak, megemlékeztek az áldozatokra, nekünk tegnap este lett volna egy nagyobb céges rendezvényünk, amit reggel lefújt a vezetőség, mondván ne vigadjunk, míg mások az elvesztett családtagjaikat gyászolják, és ezzel mindenki egyet is értett…

Gyertyagyújtás a Vilaggio-ban elhúnytak emlékére

God bless all of them

Az a baj, hogy ez közel sem az első eset volt, az igazság az, hogy a röpke 2,5 hónap alatt mióta kint vagyok ez a negyedik tűzeset, amiről én magam tudomást szereztem, de ez az első, ami ekkora nemzetközi média figyelmet kapott, (talán mert a korábbiak nem követeltek emberáldozatokat ) több magyar online hírportál is lehozta, sőt ahogy a szüleimtől hallottam, hogy a tegnap esti híradóban is volt egy összefoglaló róla.

A másik 3 tűzeset egyike is egy bevásárlóközpontban ütött ki, ott egy étteremben felejtettek vmit a tűzhelyen, és azóta sem nyitott ki az a pár étterem, ami anno leégett. Ennél sokkal komolyabb volt az a tűz, ami az egyik toronyház 16. emeletén ütött ki nemrég, ahol az egyik srác az expat társaságból lakik. Ő éppen szabadságon volt, így nem tartózkodott a házban, de gyakorlatilag 5-6 emelet teljesen kiégett. Egy másik apartmanházban, ahol az egyik magyar légiutas-kísérő srác is lakik kb 2-3 hete volt tűzeset, neki is szerencséje volt, mert bár otthon volt, épp aludt, de rá rátörték a tűzoltók az ajtót, rögtön gázmaszk stb…. így is enyhébb füstmérgezést kapott, de hál Istennek nagyobb baja nem lett.

Amúgy többek között ezért sem szerettem annyira a Beverly-t, ahol korábban laktam (az egy 29 emeletes torony apartmanház), mert ad 1 nem lehet nyitni az ablakait, ergó nem tudsz szellőztetni, másrészt mindig attól zizegtem, hogy ha itt egyszer tűz üt ki, akkor az lesz a pokol… 1,5 hónapig laktam ott, és a 1,5 hónap alatt kb 3-szor romlott el az összes lift (6 lift van a házban, de kell is ennyi az 5-600 lakáshoz) vagy csak a fele, de gyakorlatilag fél órába telt mire lejutottál az egy szem fire elevator-el (tűzlifttel), amit nem is teljesen értek, hogy mire való. Tűz esetén ezzel menekülnek??? De az eléggé ellentmond azzal az instrukcióval, ami minden európai, amerikai stb. szálloda folyosóján ki van függesztve, hogy „tűz esetén ne használj liftet, csak lépcsőt”… Na de mire azon lejutsz itt.. Hagyjuk is.

 

Ez a veszély többet nem fenyeget, mert ad 1: ez nem 30 emeletes toronyház, hanem 7 vagy 8 és én a 2.-on lakom, ráadásul nincs olyan magasan az erkély és füves park van alatta, ha bármi történik, szimplán kiugrom az erkélyen, vagy a hálóból a medencébe, mert az meg oda néz 🙂

De egyébként itt a Pearlben a lakások sokkal magasabb szinten vannak ellátva biztonsági szempontból, van minden lakáshoz poroltó készülék (hozzáteszem minden autónak is alapfelszereltsége, mint nálunk az elsősegélydoboz), illetve a konyhában (mert tűzeset szempontjából az a legkockázatosabb hely egy lakásban) vannak ilyen kis kütyük felszerelve a plafonra, ami ha egy bizonyos megengedett szintnél nagyobb füstöt érzékel, akkor vizet okád ki magából.

Szóval aki eddig aggódott volna értem, az most megnyugodhat :))

 

 

Még egy dolog, aztán mára elbúcsúzom. Nagyon jól esik, hogy most már kezd kialakulni itt a nyugaton is egy kis mag, akik rendszeresen olvassák a bejegyzéseimet, és nagyon aranyosak vagytok, hogy így várjátok mindig a folytatást, és higgyétek el, szívem szerint sokkal gyakrabban írnék, de több oka is van, amiért ezt nem tudom megtenni. Az egyik az, hogy mostanság elég sok fontos projekt, promo fut a cégnél, napi átlag 9-10, néha extrém esetben 11-12 órát dolgozom (még, amíg nem jön segítség), és mindehhez hajnali 6.15-kor kelek (nekem az naggggyon korai, főleg a „korábbi életemhez” képest), így du/este érthető módon nem nagyon kívánok gép elé ülni, inkább mocorgok vmerre, a másik ok, hogy nekem ehhez ihlet kell. 🙂 Rengeteg minden történik velem, akkor és ott ha tudom feljegyzem „schlagwortokban” a telefonomba, hogy nna majd erről is, meg arról is szeretnék nektek írni, de ez csak úgy megy, ha magával ragad a hééév. Szóval ezzel csak azt szerettem volna mondani, hogy nagyon igyekszem rendszeresen számot adni érdekességekről, új élményekről, és látjátok ilyenkor nem sajnálom, hogy kopik a zselé a körmömről, van olyan blogger, aki naponta ír 5-6 sort, csak hogy hallasson magáról, én az a fajta vagyok, aki nem ír minden nap, de ha írok, akkor aztán zúúúdítok 🙂

Szóval figyeljétek, kövessétek, kommenteljetek, kérdezzetek, de ha nem úgy is jó! 🙂

Üdv,
blondie

Szép jó estét mindenkinek innen a medencepartról!

Ezt csak a húgom „bosszantására” írtam, aki bár viccesen, de azért szóvá tette nemrég, hogy nem szép dolog tőlem, hogy „hergelem” a népeket az egyik F betűvel kezdődő közösségi portálon a „bícselős” képeimmel, meg egyéb status posztjaimmal, amikben hangot adok abbéli örömeimnek, amit a hétvégi szabadidős kimozdulások jelentenek a hormonháztartásomra és idegrendszeremre 🙂

Amúgy tényleg itt ülök a medenceparton 🙂 Akkor határoztam el, hogy ha ma hazajövök, akkor lejövök ide, és írok egy új bejegyzést, amikor kiléptem az irodaház forgóajtaján a 20 fokosra hűtött irodából a kellemes 31 fokba és megcsapott az a fincsi tenger illat, aminek egyszerűűűen a rabja vagyok, amit mindig is imádtam a nyaralásaim során, és ami oly nyugtatólag hat rám, mint lázas gyermekre a langyos ülőfürdő. Rögtön elfelejtettem, hogy 12 órát lehúztam benn, hogy holnap milyen megpróbáltatások várnak, egyszerűen csak élveztem a pillanatot, mélyeket szippantottam bele a levegőbe, lemoshatatlan mosoly ült ki az arcomra és szinte ugrálva indultam neki az 5 perces gyalogútnak az irodaháztól az apartmanházamig. Ria barátnőm szokta mondani, mikor az első madárcsicsergés felzendül és ellepi a tavaszillat a várost, hogy „csajooook, én szerelmes vagyok a szerelembe”, háát valami ilyesmi érzés fogott el most engem is :))) Hmmmmmm Isteni!! 🙂

Mindig is arról álmodoztam, hogy egyszer majd tengerparton szeretnék élni (persze nekem a horvát tengerpart is tökéletesen megfelelne:)), láttam magam, ahogy feltűrt vászonnadrágban, mezítláb sétálok a parton, néha meg-megnyaldossák a hullámok a talpamat… a kutyám lobogó fülekkel szalad felém egy bottal a szájában arra várva, hogy újra elhajítsam neki… és persze ebben az álomban mindig szerepelt egy férfi is…. 🙂 Na háát ebből a szép idilli álomból a tengerpart és a vászonnadrág már megvan, a kutya és a férfi még „úton”, de az is lehet, hogy ők majd együtt jönnek :)) Ki tudja?? Én hiszek az álmaimban, mindig is hittem, és talán épp ezért vagyok itt 🙂

Képzeljétek béreltem autót, és elkezdtem vezetni ebben a crazy cityben 🙂 Egy külön blogbejegyzést megérne az a tortúra amivel sikerült „honosítanom” az otthoni jogsimat anélkül, hogy vizsgáznom kellene, de már így is többen a kint élő magyarok közül, akik olvasták a korábbi blogbejegyzéseimet óvatosságra intettek azzal kapcsolatban, hogy mit és hogyan írok le a helyi viszonyokról, lévén ki tudja ki olvassa (még ha magyarul is írom), és ebből az országból nagyon könnyű kikerülni, elég, ha valakinek szúrja a szemét a „stílusom”, feljelent és már ülhetek is fel a következő budapesti járatra. Gondolom megértitek, hogy ezt nem nagyon szeretném reszkírozni, ezért igyekszem úgy fogalmazni, hogy az picit se legyen bántó az ideglenesen keblébe fogadó „vendéglátóim” számára 🙂

Szóval másfél hónap után újra vezetek, ami bevallom már nagyon hiányzott, mert imádok vezetni és lételemem a mobilitás, ami itt máshogy nem kivitelezhető, csak ha van kocsid…még ha egyenlőre csak egy bérelt autó is az, ami eszközül szolgál, de pillanatnyilag tökéletesen megfelel, amíg kitalálom, hogy milyen autót is szeretnék majd döngetni a katari utakon. Ez ugyanis egy kardinális kérdés itt – na nem az üzemanyag fogyasztás miatt, mert a Mitsubishi Lancert 33 ryalért, kb 2100 Ft-ért (!!!) tankoltam TELE – hanem inkább biztonsági szempontból, itt ugyanis minél nagyobb autót vezetsz, annál nagyobb esélyed van a „túlélésre” az utakon, ugyanis a közlekedés enyhén szólva is kaotikus, főleg a sűrűbben lakott városrészeken, illetve a forgalmasabb csomópontok környékén.
Részben azért mert az utak tele vannak indiaiakkal, sri lankaiakkal, filippínókkal, akik otthon max biciklit kormányoztak, és bár vezetni most sem nagyon tudnak, de annál határozottabban kanyarodnak ki eléd, még akkor is, ha neked van elsőbbséged, arról nem is beszélve, hogy még véletlenül sem találják el azt a sávot a kanyarodás után, amelyikből nekiindultak. És persze vannak az olyan sofőrök, akiket még a 6000 ryalos büntetés (kb 400e Ft) sem riaszt vissza attól, hogy átmenjenek a piroson, így gyakorlatilag egy szabály van, hogy nincs szabály, mindig minden eshetőségre fel kell készülni, ergó mindegy mit mutat a lámpa, bárhonnan számítani lehet rá, hogy jöhet valaki, a 3 sávos úton néha 4 autó megy egymás mellett és persze az erősebb autók ügyeskednek leszorítani a kisebbeket, akik meg már csak azért se húzódnak le, szval vicces a helyzet, de hozzá lehet hamar szokni.

Én pl hamar leszoktam arról, hogy a legbelső sávban menjek, miután fél óra alatt 3-an villogtak le a városban és nem azért mert 40-nel mentem (aki ismer tudja, hogy elég sportosan vezetek), hanem mert a belső sáv a rally matyik sávja, amúgy meg sokkal jobb is a középső sávban haladni, mert nagyon sok a 3 sávos körforgalom, és a középső sávból bármerre tudsz hamar váltani, míg a legbelsőből csak a „legbátrabbak” fordulnak ki jobbra úgy hogy 2 sávot átszabva satufékezésre kényszerítenek egy másik autóst, aki amúgy egyenesen ment volna. Szóval ezek mindennaposak itt, de ha ráérzel az város „ritmusára” (minden városnak van egy jellegzetes ritmusa, ami az ott élők vezetési stílusa határoz meg) akkor nagy baj nem lehet. Legalábbis én ebben bízom. Azért az mindenesetre érdekes, hogy itt nem opció, hogy kötsz-e cascot a kocsidra, hanem gyakorlatilag kötelező, és jobban is teszed, mert én még nem beszéltem itt olyan emberrel, akinek fél év alatt ne lett volna 1-2 kisebb-nagyobb koccanása. Legtöbbször önhibájukon kívül, de van, hogy nem tudsz elég gyorsan reagálni, és pikk-pakk megvan a baj.

Arról nem is beszélve, hogy itt nem ám 50 a maximális sebesség a városban, hanem az utak nagy részén 80 vagy 100 km-es sebességgel lehet hajtani. Viszont ezt nagyon komolyan veszik, sok lámpában kamera van elhelyezve, és bizony egyre-másra villan, ha valaki meghaladta az előírt sebességet, ami itt súlyos ezer ryalokba kerül, amit nem csekken küldenek ki, hanem amikor mész hosszabbítani a jogsidat (itt évente kell), akkor közlik veled, hogy semmi gond, csak előtte perkáld ki a kumulált büntetéseidet. Háát sokakat ért már meglepetés! Viszont annyival korrektebbek itt, hogy legalább nem a bokor mögül sunyi módon kameráznak, mint otthon, hanem minden traffipax előtt áll egy figyelmeztető tábla, ergo, ha van eszed, de legalább szemed, akkor belassítasz előtte.

Na pár szót a beachekről, ha már a bevezetőben megemlítettem, hogy kicsi húgom lelki békéjét megzavarta az általam posztolt homokos tengerparti látkép 🙂

 

Nos én eddig két úgymond kiépített beachen voltam: az egyik ezek közül a Pearl negyedben található Nikki Beach, ahova elvileg csak a Pearl-ben lakók mehetnek ki, de mivel nekem barátaim laknak ott, így velük simán bementem első alkalommal, azóta meg gyakorlatilag már egyedül is, ugyanis egy hangos „Háj, hávárjú”-val beköszönök a biztonsági őrnek, aki mire felocsúdik, és megfogalmazza magában a választ, arra én már a strandröpi pálya közepénél járok, esélyt sem adva neki, hogy megkérdezze, melyik épületben lakom. Amúgy is ha minden jól megy egy hónap múlva már én is rezidensnek számítok majd Doha egyik szívemhez legközelebb álló negyedében 🙂 De erről majd később, meg nem is szeretném még elkiabálni 🙂

Szóval általában péntekenként egy fél napot itt szoktunk elheverészgetni. Mondjuk mire mi kijutunk (mert ugye csütörtökön este általában van vmi kisebb-nagyobb elhajlás), addigra a napágyakat már a korán kelő napimádók befoglalják, így nekünk marad a homokos törölközőn fetrengés, bár azért közöttünk is vannak rutinosabbak, pl. Zsuzsi meg Szabi, akik rendszeresen komplett kemping felszereléssel érkeznek,ők lábtartóval,oldalsó italtartóval felszerelt, kényelmes strandfotelekből élvezik a Westbayra néző kellemes panorámát. Közben meg-megmosolyogjuk a vízen rajoskodó egyiptomi jet-ski-s srácokat vagy a 6 személyes bérelt motorcsónakra több tucatnyian felzsúfolódó, heti egyetlen szabadnapjukat töltő ázsiai srácokat, akik bömbölő zenével vagy 4-5-ször fel alá krosszoznak a part közelében. És persze ott vannak a belőtt sérójú, kigyúrt libanoni srácok, fél arcukat takaró Ray-Ban napszemcsiben, akik befeszített tricepsz-szel csattognak végig óránként a parton, szemük sarkából méregetve a „felhozatalt”, harsányan jelezve, hogy ők bizony itt vannak, és mindenre nyitottan várják, hogy melyik huszonéves pulykatojásképű ír kislány fog lelkesen a nyakukba ugrani…
Szóval nem szoktunk unatkozni a parton:))

A másik strand az Intercontinental Hotel Beach-e – ahol én is még csak nemrég voltam először – és ami éves membership kártyával (12.000 ryal = kb 760e Ft) vagy 220 ryalos (kb 14e Ft) egész napos belépővel látogatható. Ez egy full extrásan kiépített saját, homokos, pálmafás tengerparttal és egy nagy medencével, pool bárral rendelkező, csodaszép zöld füves strand (az itt nagy szó ááám – mármint a szép zöld fű), ahol a belépő magában foglalja a napágy használatát (és itt még 11-kor is van bőven szabad napágy! ), egy lila színű nagy törölközőt és fel sem kell állnod a napozóágyból, ha megszomjaznál, mert percenként elmegy előtted egy igényes egyenruhába öltözött „személyzet”, aki jeges vödörben szervírozza még a másfél literes ásványvizet is egy tálka sós rágcsa kíséretében a kis asztalkádra 🙂 Szóval itt könnyű hozzászokni a jóhoz, de ezért viszont keményen perkálni kell, ergó ezen a strandon pl a személyzeten és néhány helyi családon ill. vélhetően a környező arab országból származó két tucat emberen kívül leginkább csak westernek voltak…
Van egy nagyon igényes görög étterem is a parton (hmmmm ahol fenséges hamour-t (itt a környéken jellegzetes hal) ettünk), illetve van a sokak számára népszerű, gyors étkezde is hambi sült krumpéival stb, nincs viszont lángosos pavilon és a biciklijét tologató, kolompoló kukoricás bácsi… mindegy majd nyáron a Balcsin bepótoljuk 🙂

Szóval továbbra is olyan érzésem van, mintha nyaralnék, egyetlen dolog „ejt csorbát” ezen az idilli hangulaton, h vasárnaptól csütörtökig viszont il concreto kidolgozom a belemet, és ebben most semmi költői túlzás nincsen. Szval akik eddig hangot adtak irigységüknek, azoknak ezúton üzenem, hogy nem adják ingyen ezeket a „körülményeket”, ezért kőkeményen megvívom a napi belső és külső harcaimat, egy furcsa kettősség van ugyanis bennem, mert egyik oldalról imádom, amit csinálok, mégis néha úgy érzem, hogy megfulladok, mert azt sem tudom mihez nyúljak, kb 10 promo terv van az asztalomon „feldolgozásra várva”, közben éves price review reportot kellene hamarosan prezentálnom a TAVALYI promókról, amikor ugye még itt sem voltam, és mindezt egy olyan „segítséggel”, aki fél 9-re jár dolgozni és fél 3-kor már ki is hűlt a széke, mert ő megteheti, én meg nem, hogy kedvesen marasztaljam (gondolom értitek, ha nem fejtem ki jobban, akkor is), de én még szerencsésnek mondhatom magam, mert legalább amikor benn van, akkor nem egész nap blackberry-zik, hanem azért 2 hetente kidob magából egy business case-t… Az másik kérdés, h én ugyanezen idő alatt kb 8 BC-t és vagy 2 riportot „összedobok”, amellett, h naponta átlag 3 meetingem van… Szval fárasztó nnna, és ez bármennyire is úgy hangzik NEM panaszkodás, mert inkább pörgök egész nap, de érdekes agymunkát végzek, mint hogy zsibbadjon az agyam az egész napos értelmetlen munkában…

Igazából csak addig kell kihúznom, amíg sikerül még egy embert felvenni a kis csapatomba (már folyamatban, de az itt még hónapokba telhet, mire a székét is elfoglalhatja), szval addig 2,5 ember helyett tolom a szekeret, egyenlőre még nagy lelkesedéssel. Egyetlen egy mélypontom volt, 2 hete csütörtökön, amikor megfelelő információ hiányában küldtek be egy fontos meetingre úgy, h én azt gondoltam hogy nekem „A”-t kell prezentálnom, és ők meg „B”-t várták tőlem… Mindez még egyszer mondom nem az én hibámból, így lettem (félre)informálva, mindenesetre arcomba kaptam kb 20-szor a 1,5 óra alatt, hogy „bezzeg JP” (ő az ausztrál elődöm volt)… „Ő aztán így meg úgy megcsinálta ezt tavaly”. Nnna akkor volt az a pillanat, h nyíljon meg alattam a föld, nyeltem az egyre nagyobb gombócokat és igyekeztem tartani magam. Ezt még csak tetézte, hogy Zsolt aznap ment haza (Mo-ra), igaz csak egy hétvégére a családjához és nnna akkor nekem is nagyon honvágyam lett hirtelen, és ha csak pár nap erejéig is, de én is magamhoz öleltem volna a szeretteimet. De aztán hál Istennek ez a hét utolsó napja volt, este BBQ barátokkal és a második Caipirinja után újra szép volt minden :))

Nem hagyhatom itt abba, gyorsan kell írnom még valamit, ami újra felviszi a hangulatot, ugyanis Gergő barátomtól (lelkes olvasóm és legfőbb kritikusom, amit ezúton is köszönök neki, ugyanis értékes kommentjeivel nagyban elősegíti a fejlődésemet és egyszer talán kis bloggerből nagy blogger lehetek..  Hihi :)) szval Gergő – hozzáteszem jogosan – kritizálta, hogy már másodszor fejeztem be úgy egy blogbejegyzést, hogy felvittem az olvasókat a tetőpontra (pl az iraki étterembeli kulináris élvezkedéseinkkel), majd meg sem várom míg megemésztették a sok finom falatot már ugrottam is bele a kórházas téma boncolásába.

Szval én is tanulok a hibáimból, álljon hát itt végezetül egy rövid, de annál pozitívabb végkifejletű kis szösszenet, amire már korábban is tettem némi utalást, mégpedig, hogy zokogás nélkül éltem túl az első katari fodrászkodásomat!! 🙂 Bizony 🙂 Tudni kell, hogy ez az a dolog, amitől szinte a legjobban féltem, mielőtt kijöttem, egészen pontosan, hogy itt kinn majd nehéz lesz jó fodrászt találnom, aki szépen befesti a hajam (a szőkét ugyanis szakavatatlan kezeknek nagyon könnyű rózsaszínre vagy narancssárgára festenie), ráadásul csupa rosszat hallottam elöljáróban, hogy a filippínó kislányok nem nagyon festenek hajat, és a vágási technikát sem Amerikában tanulták, nekem meg ugye havonta kell festeni és vágni is a szőke, rövid hajamat, szval nem kicsi parában voltam, hogy 3 hét alatt találjak vkit, akinek be merek ülni az ecsete és ollója alá.
Háát találtam egy American Glow Salon nevű helyet, ahol a hely nevével ellentétben egy fiatalka dél-koreai lány úgy levágta a hajamat, hogy állítom jobb lett, mint amikor otthon egyik-másik mesterfodrász vágta, nem beszélve arról, h pikk-pakk be tudom magamnak szárítani, és 3 napig olyan, mintha most jöttem volna a fodrásztól 🙂

Szóval boldogság van!! :))

Más! Megkaptam az első statisztikákat a blogom olvasottságáról, és nagy örömmel tölt el, hogy még csak pár hete blogolok a nyugaton és már átlagban kb 1000-en (!!) olvassák (eddig) egy-egy bejegyzésemet, de még nagyobb boldogság kicsi szívemnek, hogy egy páran már hozzá is szóltok, véleményezitek, kritizáljátok, amiért rettentő hálás vagyok, mert van visszajelzésem, érzem, hogy „nem vagyok egyedül” és további írásra motivál 🙂 Szeretném ha ez a „hely” egy interaktív társalgószoba lenne, nyugodtan kérdezzetek, ha valami különösen érdekel Benneteket, és igyekszem róla legközelebb beszámolni.  Szóval csak bátran!! 🙂

Üdv a távolból! 🙂

blondie

 

 

Hááát újra itt!

Előre jelzem, hogy aki nagyon éhes, és üres a hűtője otthon, az vagy ugorjon egy pár bekezdést, vagy rendeljen gyorsan egy pizzát és csak utána folytassa az olvasást, mert bizony ki fogom vesézni az egyik múlt heti kulináris kalandtúrámat. 🙂

Gáborék fedezték fel nemrég ezt a hangulatos, arab stílusban, eredeti iraki tárgyakkal, fotókkal, drapériákkal díszített, színes üveglámpákkal szolídan megvilágított, barátságos kis helyet a Souq főutcáján és háát nagyon nem csalódtunk a választásukban! Mind a kiszolgálást, mind az ételek minőségét és mennyiségét illetően maximálisan pozítivan tudok nyilatkozni. Mivel, hogy az étlapon minden szinte ékes arab nyelven volt írva, és csak max annyi volt odabiggyesztve mellé angolul, hogy épp csirke-e vagy marha, netán hal, ezért azt a megoldást választottuk, hogy kérünk valami vegyes tálat hatunknak (5 felnőtt plussz egy cserfes, 3 éves kis angyalka, Gáborék kislánya, Katica), pakolják meg minden földi jóval, mi helyi specialitás, aztán abból nagy baj nem lehet :))

Háát kikerekedett a szemünk rendesen, mikor a 3 pincér feltálalta nekünk az 5 tálat csurig megpakolva: hoztak 2 nagy tál előételt, mindkét tálon 4 féle kis kence-ficével (alap ugye a humusz, a padlizsánkrém, volt vmi fehér joghurtos krém, vmi citromsárga szmötyivel meglocsolva, volt céklás krém, és 3 féle saláta, az egyik 3 színű olívabogyóból készült, a másik vegyes sali, a harmadik meg a korábban már általam favorizált Taboule (petrezselyem, paradicsom, lilahagyma, citromlé, olivaolaj illetve burgul), aztán érkezett egy nagy, kerek tányér tele hatalmas, friss, ropogós pitával (nem az a puha szivacsszerű, amit otthon a gyroshoz adnak), és 2 hatalmas tál tele grillezett húsokkal (csirke, marha – itt ugye a disznó tabu), volt rajta máj és egy érdekes lapos, valami darált húsból készült lepényke – hozzáteszem az volt az egyik kedvencem, aztán sült paradicsom, sült hagyma, krumpli és alattuk még 1-1 pita, ami finoman felszívta a húsokból kicsepegő fűszeres szaftot.

Mit ne mondjak hangosan nyögdécselve falatozgattunk mindannyian, a srácok a végén – bár már a fülükön vettek levegőt – becsületből azért lepusztították az utolsó falatokat is a tálról, nem gondolva arra, hogy itt még nem ért véget a történet, ugyanis pincérünk már ott állt vigyázzba a hátuk mögött, arra várva mikor szedheti le a tálakat és szervírozhatja fel a desszertet, amit nem is emlékszem, h egyáltalán kértünk volna-e, de ha már lelkesen hozta, háát nézzük meg. Annyit áradoztam már, úgyhogy most kicsit kritikusabb leszek…nos a desszert egy teljesen átlagos, mezei vaníliapuding volt, igen, ahogy mondom, de olyannyira puritán, hogy még egy eperszem sem volt a tetején, vagy bármi egyéb. Pincérünk látván arcunkon a csalódottság rejthetetlen nyomait, azonnal beszaladt a konyhába, és kilibbent 2 teli tányér apró fánkkal. Na akkor már konkrétan kezdtünk rosszul lenni, én kínomban vállalhatatlanul hangosan felnyerítettem, de azért bennünk volt persze a magyar virtus: nehogy mááá ne kóstoljuk meg az iraki konyhalányok szorgos kezeivel gyúrt apró gombóckákat, amire valami barna, a lekvárnál hígabb öntet volt cikk-cakk-ban rálöttyintve. Nekem elsőre a juharszirup jutott eszembe, de szerintem nem az volt, csak színben hasonlított rá.

Azért ez a 2 tál fánk már rajtunk is kifogott, de hogy mindezt lefojtsuk, kisbarátunk hozott még egy nagy kancsó arab teát is nekünk, hátha félbehagytuk otthon a kedvenc könyvünket és nem szeretnénk addig elaludni míg ki nem olvassuk a még hátralévő 250 oldalt, ugyanis ezek baromi erős teák, ráadásul már eleve úgy szervírozzák a pici pohárkákat, hogy ott figyel az alján min 2 kanál cukor, amire emberünk ott kinn az asztalnál önti rá az amúgy isteni finom illatú, piroskás színű főzetet. Lehelnek annyira bejött a tea, hogy rögtön venni is akart belőle, amit a fiúcska értetlen arccal fogadott, nem teljesen tudta mire vélni, valamit olyasmit motyogott, hogy de hát ilyet mindenhol lehet kapni… Szóval ez a deal nem jött létre, mellesleg én nem bírtam egy kortynál többet inni belőle, mert olyan édes volt, mint az a lötty, amit cukorterheléses vizsgálat előtt itatnak veled az sztk-ban… Grrrrrrrr Én minden teát cukor nélkül, üresen iszok, és sztem ez is irtó finom lenne csak úgy magában, de ezt majd csak legközelebb fogom tudni kipróbálni, akkor már résen leszek, és kiborítom a cukrot még mielőtt felöntenék nekem… 🙂

 

Hihetetlen, hogy semmit nem tudok röviden leírni, már egy órája körmölök, és még csak egy témát merítettem ki, pedig annyi van…

Na jó, jöjjön a kórházas sztori, mert azt már beígértem múltkor. Elnézést, hogy sok időt nem hagytam, hogy megemésszétek ezt a sok finomságot, mielőtt beleszaladok a következő, kevésbé  étvágygerjesztő témába, de ennek az országnak épp ez az egyik jellegzetessége, hogy itt minden és mindennek a gyökeres ellentéte egyaránt fellelhető, ez a hely tényleg a végletek országa, egyik oldalon a pompa, ragyogás, csillogás, olyan autók, amilyeneket életemben nem láttam még, a másik oldalon meg … na de nem akarok előreszaladni …

/Érthető okokból itt fotókat nem tudtam csinálni, így a fantáziátokra bízom annak elképzelését/

Az eset még bő három hete történt, amikor is kaptam egy emailt az immigration office-tól (ők a Qtelen belül egy osztály, akik minden külföldi dolgozó letelepedésével kapcsolatos ügyeit intézik), hogy másnap reggel 8.30-ra jelenjek meg a 19. emeleten, keressem Elfatih-t, aki majd elvisz engem „medical testre” (orvosi vizsgálatra), amin minden egyes embernek, aki Katarban szeretne munkát vállalni vagy akár csak 1 hónapnál tovább itt tartózkodni, kötelező átesnie. De ugyancsak ezen a helyen kell átvizsgáltatnia magát minden nem-katari férfinak, aki katari nőt szeretne feleségül venni, illetve az egyetemre készülő fiataloknak is…
/Azt még korábban hallottam, h itt a vérvizsgálaton nem azt nézik, hogy megfelelő-e a vércukorszinted, vagy helyén van-e a hormonháztartásod, hanem hogy nem hozol-e be az országba hepatitist, aids-et, vagy egyéb fertőző betegséget. Fő az elővigyázatosság – és milyen igazuk van!!/
Jól van, hát menjünk!

Szudáni származású kollégám útközben már próbált azért puhítani (ha nem is nyereg alatt), hogy arra készüljek ám fel, hogy ez az „egészségügyi intézmény” messze alulmarad az általam minden bizonnyal megszokott európai nívótól (látszik, hogy nem járt még Magyarországon:)), ezen majd ne lepődjek meg, mert hogy ez nem privát kórház, viszont minden ilyen letelepedési engedélyhez szükséges vizsgálatot itt csinálnak, ezt „túl kell élni”, de ne izguljak amúgy is pikk-pakk túl leszek rajta, csak egy vérvétel, egy röntgen (nálunk simán a tüdőszűrésnek fele meg) és ennyi…

Az első döbbenet akkor ért (és akkor ebből a rafkósabbak már sejthetik, hogy nem az utolsó), amikor megálltunk az épület előtt, és megláttam azt a rengeteg – most megpróbálom nagyon disztingváltan kifejezni magam, hogy egyik nemzet ifjait se sértsem (nagyon) meg vele – háát egy közepesebb dél-kelet ázsiai városka lakósságának megfelelő, bronzosan napbarnított, a szappan & víz kombójának az emberi test higiéniájára gyakorolt jótékony hatását csak hírből ismerő, ámde ezzel mit sem foglalkozó, szaporábbnál, szaporább nemzetek prototípusait, nnna akkor egy pillanatra megszeppentem, kerestem a gyors-zár gombot a kocsi ajtaján és segítségkérő ártatlan kutyaszemekkel néztem Elfatih-ra, hogy ugye nem akar koloncnak kivetni engem ide a dzsungel sűrűjébe… Ő próbált nyugtatni, hogy ne izguljak, van külön női bejárat, és amúgy is ott alig vannak, mert a legtöbb „blue collar” (így hívják itt a „munkásosztály” legalsó rétegét, akiknek nagy része építkezéseken dolgozik) az férfi, úgyhogy én csak menjek be szépen (ő természetesen nem jöhet be, mert ugye férfi…), de majd ott lesznek benn olyan nők, akiknek az a dolguk, h elirányítsanak… jaaaa de most jut eszébe, hogy azok nem nagyon beszélnek angolul – mondom az frankó – de ha nagy gáz van, itt a száma csörögjek rá, és akkor majd megpróbál vmit az üvegkalitka másik oldaláról intézkedni…
Háát ez jól indul, gondoltam, egy jóóóóó nagy levegőt beszippantottam még gyorsan, aztán beléptem… amúgy azt mondják, hogy pár perc alatt hozzászokik az orrod a a nem kívánt szagokhoz… Háát mindig tudtam, hogy nem vagyok egy átlagos csaj (vagy csak reméltem?? na mindegy is) az én orrom nem hajlandó hozzászokni, olyannyira ellenáll, hogy konkrétan öklendezni tudok az ápolatlanság emígy kinyilvánuló jeleitől.

Háát a következő meglepetés benn fogadott, kiderült ugyanis, hogy aznapra csak 2-3 „fehér jegyet” osztottak ki!! A korábban már említett „segítők” elég határozott és ellentmondást nem tűrő katonás hangnemben leültettek az utolsó sorba, h ott várjak. Amúgy olyan „kevesen” voltak a női részlegen, hogy 3-szor 6 sorba kb 100 embert zsúfoltak be, úgy, hogy 1 sorba a szűkös 4 helyre kb 6-7 kis liliputi lett beszorongatva, plussz én :))) Utoljára Guatemalában éreztem így magam a csirkebuszon, csak akkor nem kosztümszoknyácskában ültem összeszorított lábakkal…de sebaj, mert mantráztam magamban, hogy türelem Viki, már csak 99-en vannak előtted, már csak 98… Jaa, hogy közben eltelt negyed óra? Ugyan már! Szerintem 3 rubik kockát előbb kiraktam volna (pedig még egyet sem sikerült soha), mint hogy megfejtsem, hogy milyen logika szerint hívják be az embereket, mert hogy nem padba szorítási sorrendben, az tuti, úgyhogy kb 20 percig bírtam, amikor is telefonos segítséget kértem Elfatih-tól, mondtam neki, hogy szeretném rögtön elhasználni a „felezést” is, akkor legalább du 4-re talán végzek, de még jobb lenne, ha sürgősen kerítene valakit, aki kiemel innen a sorból, különben ő sem megy haza ma a családjához… És lááám csodák márpedig léteznek, nyílik egy ajtó, megjelenik egy mosolygós hölgyike és hangosan megkérdezi, ki az, aki a Qtelnél dolgozik :)) Padostul pattantam fel (mert hogy addigra már belegyógyultam a lestrapált műbőr ülésbe), és mit ad Isten 2 perc alatt túl voltam a regisztráción, ugyanis ez a sor még csak arra várt, h bekerüljön a rendszerbe. Hiába mindenkinek munkát kell adni 🙂 Húsba maró érzés volt a sok szúró tekintet a hátam mögött, de nyomban tovább is robogtam a megmentőmmel onnan, hátha hamar el is felejtik azt is hogy ott voltam… meg én is:)

De ne gondoljátok, hogy így volt. Ahogy jött, úgy tovább is libbent, miután megmutatta, hogy melyik sorba álljak be vérvételre. Gondolom az ő „jogosítványa” csak a regisztrációs területre szólt, úgyhogy minden kezdődött elölről, csak annyi különbséggel, hogy itt most a változatosság kedvéért hosszú tömött sorokban ácsorogva várakoztunk… és csak várakoztunk… és csak úgy peregtek a percek, mire végre megnyitottak még 2 sort, pont addigra amikor már kezdtem volna megint a telefonom után nyúlni, de hál Istennek utána felgyorsultak az események, így vidáman „szaladtam” tovább.

A következő megmérettetés a röntgen volt, ahol azzal a furcsa és számomra szokatlan helyzettel találkoztam, hogy itt nem „ruhátlan” felsőtesttel végzik a tüdőszűrést, hanem mindenkinek a kezébe nyomtak egy kis köténykét (egy másodperc tört részéig átfutott az agyamon, hogy vajon csak aznap hány emberen volt már ez vajon rajta, mielőtt nekem adták, de aztán jobbnak láttam gyorsan elhessegetni ezt a kósza gondolatot, mert egyebet úgysem tehettem). Szóval megkaptuk a kis köténykét, majd betessékeltek minket egyesével egy-egy – kívülről próbafülkének tűnő – kis lukba, ahol se szék, se semmi, felülről meg kellett szabadulni a ruhadarabjainktól, rávenni a köténykét, majd a ruháinkkal a kezünkben újabb tömött sorban várakoztunk, hogy beengedtessünk a röntgenszobába. Már vagy 10 perce ott állhattam, mire az egyik „segítő” oda jött hozzám, és közölte velem, hogy fordítva vettem fel a köpenykét, így nem mehetek be, úgyhogy menjek szépen vissza a fülkébe és fordítsam meg magamon. Mondjuk elég furin is éreztem magam benne, volt ugyan néhány kötője itt-ott, de valahogy nem sikerült őket úgy összepárosítanom, hogy egy-két helyen ne libbenjen ki nőies bájam 🙂 Mondtam neki, nem gond, engem nem zavar, nem vagyok szégyenlős, de ez őt nem hatotta meg, addig-addig bökdösött, míg vissza nem kellett mennem. Na de engem sem kell félteni, nem álltam vissza a sor végére miután kijöttem, hanem szépen beálltam a korábban előttem várakozó hölgyike mögé, fittyet hányva arra, hogy mögöttem ékes fillipíno nyelven egyesek nemtetszésüknek adnak hangot…

Nemsokára nyílt az ajtó, és kb 10 embert betereltek egyszerre. Na, mondom, csoportos röntgenen sem vettem még részt, egyszer ezt is ki kell próbálni. Annyira komikus volt a látvány, ahogy azokban az elnyűtt, szedett-vedett kis köténykékben ácsorogtunk ott libasorban, hogy igyekeztem a gondolataimat egészen máshova terelni, hogy ne törjek ki hangos röhögésben. Arról nem is beszélve, hogy azért a röntgen nem veszélytelen mutatvány, és bár volt egy kis üvegfal, ami mögé kellett állni, de akkor is fura volt, hogy aki tizedikként került be, az részben még az üvegfalon kívül volt, másrészt végig kellett néznie, ahogy a másik 9-et átvilágítják.
Én hál Istennek a harmadik voltam a sorban, így legalább a sugaraktól biztonságos távolságban vártam ki a soromat.

Háát mint akit nyílpuskából lőttek ki, úgy repültem a bejárati ajtó felé, mikor végre megszabadulhattam ettől a sokat látott és még többet megélt köpenykétől, meg az egész helytől…

Szóval vannak ilyen érdekességek, amiket nem is gondolna az ember, mert amúgy meg ezen kívül minden kórház 6 csillagos, tele európai, kanadai stb orvosokkal, hiperszuper gépekkel, berendezésekkel stb, és ráadásul a cégtől egy olyan egészségbiztosítási aranykártyát kapunk (a csomag részeként), hogy bármelyik kórház ajtaja kinyílik, ha bármi bajunk van, de nemcsak itt, hanem az egész világon…

De ettől (is) izgalmas a kintlétem, meg még sok minden mástól, amikről majd alkalomadtán mesélek! 🙂