Doha, mint a kultúra fellegvára

Hahó!

Ismét itt vagyok egy hosszabb kihagyás után!! Most sem fogom azzal rabolni az időt, hogy miért maradt ki majd 2 hónap, de az is lehet, hogy ha elolvassátok a bejegyzésemet, akkor megértitek. Pedig Isten az atyám megfogadtam, hogy mostantól többször írok keveset, de nekem nem mennek ezek a “megfogadások”  már rájöttem, sokkal inkább bejön, ha csak  úgy engedem, hogy sodorjon az ár, vigyen az élet vize, amerre “dolgom van”.  Életemben nem éltem ilyen spontán módon az életemet, mint az elmúlt 7 hónapban (bizony már ennyi ideje kinn vagyok, döbbenetes neeeem?? :)), nem agyalom túl a dolgokat, nem aggódok feleslegesen, mondhatni, hogy szinte mindig azt teszem, ami jól esik, amikor jól esik… és ez még 80%-ban a munkámra is igaz 🙂  Nem tudom mi lesz egy hónap múlva, vagy hol virrad rám 3 év múlva, de nem is érdekel, mert JÓL ÉRZEM MAGAM és semmi más nem számít!! 🙂

Érdekes, hogy az utóbbi időben meglehetősen sok magyar talált meg a blogon keresztül, és nem csak Vas megyéből, hanem az ország más régióiból is, volt, aki a kinti munka- és életkörülményekről érdeklődött, egy fiatal pár ötleteket kért tőlem, hogy mivel töltsék el azt a 11 órát Dohában, míg a csatlakozásukra várnak Dél-Afrikából hazafele tartva, de a legnagyobb meglepetést mégis Marcsi és Zoli okozták, akik bár ugyanannak a magyar csapatnak a tagjai, mégis egymástól függetlenül kerestek meg, Marcsi még otthonról, Zoli már innen Dohából.

Szeptember elején, mikor a 2,5 hetes – többnyire otthon töltött – vakáció után visszajöttem Dohába örömmel tapasztaltam, hogy kezd felpezsdülni a kulturális élet, tele volt a város különböző eseményeket reklámozó plakátokkal, a mailboxom hírlevelekkel, azt sem tudtam mikor-hova menjek, így majdnem mindegyikre vettem jegyet. 🙂 Nehogymá’valaholnelegyekott!! 🙂

Az egyik ezek közül Verdi Aida-jának bemutatója volt a Katara-ban lévő Amfiteátrumban. Gyakorlatilag mióta kinn vagyok azóta arra vártam, hogy mikor szerveznek már végre valamilyen kulturális programot ebbe a csodálatos, ámde ezidáig kihasználatlanul álló szabadtéri színházba. Úgyhogy mihelyt kikerültek a plakátok azonnal vettem is pár jegyet, és milyen jól tettem, mert pár napon belül elfogyott az összes jegy mindkét előadásra, rengeteg ismerősöm lemaradt róla.. (Ezt amúgy nem is nagyon értem, hogy miért csak 2 előadást terveztek belőle, mikor lazán könnyedén el tudtak volna adni min 5 teltházat is… pláne így hogy tudom mennyi embert reptettek ide, és szállásoltak el 3 hétig a Westbayben, akik a produkción dolgoztak, kész csoda lenne, ha legalább a költségeket behozná a 2 előadás, de ez már nem az én dolgom)

Talán egy héttel azután, hogy a fiókomban voltak már a jegyek, amikor Marcsi írt nekem a blogon keresztül, hogy lenne pár kérdése priviben… Elkezdtünk levelezni és kiderült, hogy ő és vagy még 100-120 (!!!!) magyar érkezik hamarosan Dohaba és mindannyian az Aida produkción fognak dolgozni. Rettentően boldog voltam és kimondhatatlanul büszke, hogy ezen az előadáson, ami gyakorlatilag egy mérföldkő Doha életében ( ez az első opera amit a városban színre visznek) ennyi tehetséges magyar művész és szakember fog szerepet vállalni. Mint megtudtam tőle a teljes tánckar, énekkar magyarokból áll, rengeteg ember a backstage-ben, fénytechnikusok, jelmezesek, öltöztetők, sminkesek, fodrászok mind-mind magyarok. Arról nem is beszélve, hogy a zenét a Qatar Philharmonic Orchestra adta hozzá, amiben szintén vagy 20 magyar tehetség zenél.

Az első előadáson, ami október 18-án volt amúgy maga az emír, Sheikh Hamad bin Khalifa Al-Thani és felesége is tiszteletét tette.

 Zoli, aki világítótechnikus Marcsihoz képest egy pár nappal később (tőle függetlenül) keresett meg a blogon, hogy itt vannak, és ha van egy kis időm, akkor találkozzunk, beszélgessünk, adjak nekik tanácsot merre érdemes menni, mit érdemes megnézni stb. Ki is mentem pár nappal később a Kataraba, Zoli bevitt az egyik próbájukra, ahol aztán véletlenül Marcsival is összefutottam, akivel mióta kinn volt Dohában nem sikerült kommunikálnunk… Nagy élmény volt látni egy készülő előadás próbáját hátulról… ahogy szaladgálnak a jelmezes művészek, a headset-es rendezők, öltöztetők stb.. egy más világ nekem civilnek 🙂 És persze amerre fordítottam a fejem magyar hangot hallottam, ami azért elég meglepő errefelé 🙂

Szegények szinte minden nap éjfélig próbáltak, így mikor megtudtuk, hogy a 2 előadás között kapnak 2  szabadnapot, eldöntöttük Zsolttal (már korábban említett itteni magyar kollégám), hogy egy párukat kivisszük magunkkal Fuwairit Beachre (kb 1 órányi autóút Doha-tól), ahol a magyar közösség apraja-nagyja össze szokott jönni  péntekenként (a forró július-augusztust kivéve) “tengerpartozni”, fürdeni, sütögetni, beszélgetni, strandfocizni…miegymás… Marcsi és Mariann még soha nem fürödtek tengerben, így külön öröm volt számomra, hogy hozzásegíthettem őket ehhez az élményhez. 🙂 A parton aztán kiderült, hogy a zenekar néhány magyar tagja is felkarolt egy pár emberkétt az Aida-s csapatból, így végül több, mint 60-an jöttünk össze, amiből egy hihetetlenül kellemes kis nap lett, sok-sok magyar csacsogással. 🙂 Ma este  – ebben a pillanatban is – megy a második, egyben utolsó előadás, a kis csapat holnap hazarepül. Jó utat, jó pihenést, köszönjük ezt a csodás élményt, üdvözlet az otthoniaknak!! 🙂

A csoportkép Fuwairit Beach-en készült 2 napja

Visszatérve egy gondolat erejéig még a kulturális programokhoz, csak hogy még egy párat említsek az érdekesebbek közül: voltam egy berlini fiúcsapat – Red Bull Flying Bach – előadásán, akik egy japán balettos lánnyal kiegészülve Johann Sebastian Bach zenéjére adtak elő akrobatikus hip-hop illetve modern táncot. Fergeteges volt!! Háát mit ne mondjak a táncos teljesítményen túl szemet gyönyörködtető volt a sok izmos kockahas 🙂

A csapat qatari túrnéjáról hivatalos kisfilm is készült, amit az alábbi linkre kattintva tudtok megnézni:

Red Bull Flying Bach Qatar Tour

Négy telt házas előadást nyomtak végig egymást követő 4 nap csak itt Dohában. Ebből is látszik, hogy itt szinte bármit el lehet adni, mert ki vannak éhezve a fehér népek a kultúrára, és hála Istennek, Allahnak és az összes prófétának,  ezt a kedves arab “vendéglátóink” is kezdik belátni, mert egyre másra szerveznek ide profi produkciókat, illetve sorban nyílnak meg új bárok, szórakozóhelyek, amik az igényesebb zenét kedvelő közönséget célozzák meg, ilyen például a St Regis Hotelben lévő Jazz Bar is, amit a New York-i Lincoln Center mintájára hoztak létre Dohában, és ahová a szeptember 24-ei nyitást követően a tervek szerint hétről-hétre újabb és újabb világhírű jazz zenészeket ill. zenekarokat hívnak majd meg. A másik kedvenc helyem, amit nemrég fedeztünk fel szintén a St Regis Hotelhez kapcsolódik, annak a kertjében, közvetlenül a tengerparton helyezkedik el, kilátással a Westbay színes tornyaira. Itt pedig csütörtök esténként elő reggae zene mellett fogyaszthatod el a frissen grillezett rákot, halat, bárányt tartalmazó 3 fogásos vacsorádat a kedvenc koktéloddal. Mennnyei!!! 🙂 És az is, hogy a törzsközönség 90%-a western (a fehér szót nem szeretem gyakran alkalmazni, mert még esetleg fajgyűlölőnek titulálna vki, ami nem igaz, csak felüdülés egy-egy olyan helyet találni itt, ahol az ember túlnyomó többségben hasonló kultúrkörben szocializálódott egyedekkel tud kulturáltan együtt szórakozni .. 🙂 Remélem finom voltam, és nőies 🙂

Beragadtam ebbe a témába, de talán azért is mert tényleg – a korábbiakhoz képest sokkal több – zenei, színházi élmény ért az utóbbi hetekben. Ilyen volt a “Doha Players” nevű amatőr színtársulatra bukkanásom is. A többnyire angol illetve angol ajkú lelkes amatőr fiatalokból (20-45 :)) álló csapat pár éve kezdte meg működését Doha-ban, és ma már egyre nevesebb helyeken adják elő többnyire saját szerzésű darabjaikat, nagy sikerrel. Ma volt pl. az utolsó előadása a “Girl’s Night’ c musical-üknek, ami szintén fergeteges visszhangot kapott, de ami legjobban bejött nekem azok a minden hónap első szerdáján rendezett úgynevezett “Open Mic Nights” (laza fordításban: “szabad a mikrofon” estek), ahol bárki, aki tehetséget érez magában és játszik vmilyen hangszeren, együttesben, vagy csak szólóban énekel (de nem kareoke), annak teret engednek a stage-en, ami gyakorlatilag a Doha Players Al-Gharafa-ban (Doha egyik negyedében) található villájának udvarán felállított kis színpad, körberakva műanyag székekkel asztalokkal, mindenki azt eszik-iszik, amit hoz, tehát egy kellemes, családias klubkoncert hangulata van az egésznek, ami nekem nagggyon bejött!! 🙂

A fotó az első Open Mic Night-on készült nem sokkal a koncert vége előtt, este 11 körül már kicsit szellősebben, mert másnap munka

Itt fejezem be, mert megbolondult a gépem!!!!! Nekem meg elfogyott a türelmem hozzá!!!! Folyt.köv 2 hét múlva, ha hazajöttem a Dubai-Abu Dhabi-Oman túrámról. Addig is élvezzétek a színes faleveleket, a friss must ízét, az erdő illatát eső után helyettem is, mert nekem ezek idén tutira kimaradnak… 🙁

Csók,

Blondie

 

Ms “Blondie” Bean kalandjai

Legelőször is HATALMAS gratuláció a dohai magyaroktól is PARS KRISZTIÁNNAK, megyénk szülöttjének, aki olimpiai aranyérmet szerzett tegnap kalapácsvetésben!!!  Mi innen szurkoltunk Neked! Csodás teljesítmény, nagy öröm és büszkeség nekünk Vasiaknak!! 🙂  Köszönjük Krisztián!! 🙂

A mai kis szösszeneteim a múlt hetihez hasonlóan a Ramadanhoz kapcsolódnak majd, de egy picit más irányból megközelítve. Múltkor részletesen leírtam, hogy a muszlimoknak mit jelent ez az egy hónapos ünnep, most pedig azt tervezem bemutatni, hogy mi magyarok az európai, ausztrál, amerikai barátainkkal karöltve hogyan “ütjük el az időt” 🙂

Ramadan ideje alatt gyakorlatilag zárva van minden szórakozóhely, a hotelek éttermei, bárjai nem szolgálhatnak fel alkoholt egy hónapon keresztül, de még a bevásárlóközpontok üzletei sem a szokásos nyitvatartási rend szerint működnek. A nagyobb élelmiszerláncok mint a Carrefour szombattól csütörtökig  du 2-ig nyitva tartanak, majd este 6-7-től hajnali 1-ig újra, pénteken  – ami itt a fő ünnepnap, mint nálunk a vasárnap – csak délig vannak és este is csak 8-kor nyitnak.  Amúgy a boltok nagy része egész nap zárva tart,  csak naplemente után nyitnak, de akkor éjfélig –  hajnali 1-ig lehet nyomni a “late night shoppingot” 🙂 Meglepődnétek, ha látnátok mennyien hódolnak ezen szenvedélyüknek eme kései órákban.  Pl én is 🙂 Nem kicsit Karácsony feelingem volt, mert bár nem olyan idióta vásárlóőrület van itt, mint odahaza november közepétől 6 héten át, a hasonlóság inkább abban mutatkozik, hogy nagyon hangulatosan fel vannak díszítve az üzletek kirakatai, a Pearlbe vezető úton a pálmafák törzsei csillogó aranyszínű, apró gyöngyszerű égősorokkal vannak körbetekerve, mint télen Pesten az Andrássy út, csak itt az arany csillagok helyett gyönyörű kék félholdak világítanak az éjszakában.

A hotelek éttermei is ilyenkor speciális dekorációval díszítik fel a konferencia vagy báltermüket, ahol Ramadan idejen buffet jellegű “Sohour” (késő esti vacsorákat) tartanak.

Az épületek egy része is ünnepi megvilágítást kapott, lila, narancs és mindenféle élénk színekben pompáznak 🙂 Csodás, de csodálatunknak leginkább a légkondis autónk ablakából kifelé tekintve adunk hangot, ugyanis jelentem beindult a kőkemény forró nyár!  Hetekkel ezelőtt volt már 48, sőt 51 fok is, de még mindig viszonylag száraz volt az idő, egy-egy nap volt csak kicsit párásabb, ma viszont már reggel, míg a légkondis lépcsőházból a  légkondi-mentes mélygarázson keresztül eljutottam az autómig  úgy rám cuppant a “munkablúzom”, mint amikor a konyhai fóliázógép ki-vákumozza a levegőt a nejlonzacsiból, amiben a húsokat a mélyhűtőbe szoktam tenni…

Embertelen, elmondhatatlan, brutális!!!

Egy hete a céges külső parkolóból tartottam az épületbe (a másik irodaházunkban volt egy meetingem), ráadásul a legnagyobb melegben 11-dél körül. Amíg a parkolóból a kb 2 perc sétányi utat megtettem a bejáratig konkrétan rosszul lettem!! Úgy éreztem, hogy nem kap oxigént az agyam, nem megy le a levegő a tüdőmbe és mindjárt elájulok.  Nem viccelek! Na ettől jól bepánikoltam, konkrétan tényleg úgy éreztem, hogy mindjárt megfulladok, de aztán nagy szerencsémre beértem az irodaházba, de kellett egy pár perc, míg magamhoz tértem, mélyeket lélegeztem a 17 fokos levegőből (csodálom, hogy még nem kaptam tüdőgyulladást egyébként, mert embertelen ahogy itt a légkondit nyomatják), majd folytattam utamat..

De ez még mind semmi. Nem tudom, hogy ez a rettentő hőség-e az oka, vagy valami más, de múlt szombaton nem sokkal azután, hogy beléptem Doha 2. legnagyobb bevásárlóközpontjának egyik legforgalmasabb részébe, egy akkorát zakóztam, hogy szerintem 3-4-es erősségű földrengést jeleztek be a műszerek. Máig nem tudom mi történt, mert banánhéjat nem találtam magam körül, de túl sok segítőkész embert sem… Az itt nem divat… Röhögtem egy nagyot magamban, de leginkább kínomban, megnéztem, hogy nem szakadt-e ki a szoknya a fenekemen, neeeem, jól van, akkor megyünk tovább, mint ha mi sem történt volna…  🙂

Óóóó leárazás van a Warehouse-ban, sirály!! Imádom! Na ide benézünk… Be is bicegtem, mert addigra már éreztem, h a térdem bizony kapott rendesen az esésben (mellesleg egy gyerektenyérnyi helyen még mindig lila), de eb csont beforr, koncentráljunk a szebbnél-szebb ruhákra … Ez olyan jól sikerült, hogy kifelé menet konkrétan a kirakaton keresztül akartam távozni, de végül az erősebbnek bizonyult, így lepattantam róla. Na akkor viszont már hárman-négyen is odaugrottak (mondanom sem kell mindegyik nő volt – mondjuk lehet, hogy azért, mert egy női ruhaüzletben voltam), kérdezték, hogy minden rendben van-e, mert hogy visítva-vinnyogva röhögtem, de úgy, h nem bírtam abbahagyni… Háát mondom ezt nem hiszem el, Mr Bean a fasorban sincs hozzám képest… Mi jöhet még?? Legjobb, ha semmi, hanem szépen beülök az autóba és hazamegyek, mielőtt még valami nagyobb kárt teszek magamban. Háát lottót nem vettem aznap, nem mintha lehetne itt kapni, tilos minden szerencsejáték Qatarban, de ma nem is láttam volna értelmét.

Na nincs még vége a kalandjaimnak, a következő eset 4 napja történt… Az egész ott kezdődik,  hogy ugye Ramadan van, nuku szórakozóhely, ergó maradnak a házibulik, nem is akármilyenek. Talán korábban vmelyik bejegyzésemben már említettem – de az is lehet, hogy csak akartam – hogy egyetlen egy bolt van Doha-ban, ahol alkohol tartalmú szeszes italokat, illetve disznóhús termékeket lehet vásárolni (szigorúan non-muszlimoknak), az is úgy működik, hogy először is kérned kell egy kereseti igazolást a munkahelyedről, amivel besétálsz a “piaboltba” (itt mindenki csak így hívja), leteszel szépen 1000 riyalt (kb 62 eFt) depositba, ezért kapsz egy ún. “liquor license”-t (alkohol engedélyt) és azt lelkesen lobogtatva vehetsz csak alkoholt és cocahúst. Na nekem ez utóbbi cseppet sem hiányzik, mert otthon sem voltam nagy fogyasztója, de azért egy kellemes pohár hűvös fehérbor ebben a nagy hőségben: GYÓGYSZER!! 🙂

Na szóval akinek volt egy csepp kis esze az még Ramadan előtt telepakolta a négykerekűje csomagtartóját, mert hogy a szent hónap alatt végig be van zárva. Mi konkrétan több ezer riyalt hagytunk ott 3-an, de háát nem olcsó a szesz errefelé, meg háát hosszú az az 1 hónap, amíg kedvenc szórakozóhelyeinket nélkülöznünk kell, amúgy meg nem kér enni, ha nem most fogy el, akkor majd később…

Az angoloknál, amerikaiaknál és az ausztráloknál nagy divatja van a jelmezes partyknak, vagy más néven “téma-partyknak” (megpróbálok amit lehet magyarul leírni, még ha hülyén is hangzik, hogy Vica ne találjon fogást rajtam! Vica csak viccelek!! :)), amikor is kitalálnak egy bizonyos témát, és aszerint kell beöltözniük a résztvevőknek. Két hete úgy nevezett “P-Party” volt, azaz bárminek beöltözhettél, ami (angolul) P-vel kezdődik, mint Playboy, Pharao (fáraó), Priest (pap), Pirate (kalóz), Punk  stb… Kb 200 fős party volt DJ-vel egy 5 szobás, kb 600 m2-eres apartmanban a Westbayben. Paráááádéééé 🙂

Most pénteken meg “Felező Party” volt (kb. a Ramadan közepén jártunk), akkor pedig olyan jelmezt kellett választani, ami jelképezi Dohát, amit szeretsz vagy épp útálsz benne, de mindenképpen jellemző legyen az országra. Sokat nem törtem a buksimat rajta, mondjuk fiúknak egyszerűbb volt sztem, több jó ötletem is lett volna, mint építőipari munkás, tűzoltó (sajnos továbbra is nagyon aktuális), solymász vagy teve rallys (mondjuk ezt elég nehéz kivitelezni, de van akinek semmi sem lehetetlen), lányként viszont az első dolog ami eszembe jutott az az indiai lány, ugyanis Doha nekem egy mini-India,  a majd 2 milliós ország közel 50%-át indiaiak, pakisztániak és nepáliak alkotják, ja meg persze a kis fillipínók.

Naa gondoltam ezt könnyű lesz kivitelezni: kell egy fekete hosszú paróka, amit a “Party Kingdom” nevű  – mindenféle party kellékeket, dekorációkat árusító –  üzletben pillanatok alatt be is szereztem, meg  vmi jó színes, buggyos gatyás szerkó, amit bármelyik sarki boltban kapok a gettósabb részeken. De hogy ne kelljen annyira bemennem a “sűrűjébe”  kinéztem a neten egy “exkluzív indiai ruhaboltot”, ami nem volt messze (elvileg a térképen) a munkahelyemtől. Persze ez is csak este van nyitva, így a sötétben csalinkáztam egy darabig, de végül megtaláltam az egyik “panel” aljában. Háát az első (és egyben nem utolsó) röhögőgörcs akkor jött rám, amikor megláttam a “Shape” (azaz magyarul “alak” ) névre elkeresztelt exkluzív indiai ruhabolt 1m×1m-es kirakatát tele zsúfolva a szivárvány minden színeit felvonultató anyagokkal. Annyira sokkot kaptam, hogy elfelejtettem lefotózni, pedig megérdemelte volna, h világhírnevet kapjon 🙂

Nem sokat gondolkoztam, benyitottam, és a következő döbbenet már benn fogadott… Mondjuk most így visszagondolva nem tudom, hogy melyik oldalon volt mérhetően nagyobb a csodálkozás, mert hogy konkrétan megállt az élet egy pillanatra, mint amikor a videón megnyomod a stop gombot, mikor kimész egy kóláért… Így utólag már sajnálom, hogy nem kérdeztem meg, hogy ebben az évtizedben rajtam kívül volt-e még benn fehér bőrű és/vagy szőke nő vásárolni, esetleg útbaigazítást kérni vagy bármi hasonló…  Azért gondolom, hogy nem nagyon lehetett így, mert olyan hatást értem el, mint amikor Julia Roberts belépett London egyik legkisebb könyvesboltjába a Sztárom a párom (angolul Nothing Hill) c filmben, emlékeztek??  Na jó ez lehet, hogy kicsit erős hasonlat volt, de nekem tetszik 🙂 Tehát az már világos, hogy ők min döbbentek le, de vajon engem mi lepett meg leginkább? Nos mire számít egy európai nő, ha belép egy indiai női ruhaboltba?? Naaaaa?? Háát arra nem, hogy 4 indiai FÉRFI eladó fog farkasszemet nézni vele 🙂  Márpedig így volt.. De aztán mégiscsak én voltam a rutinosabb, én tértem először magamhoz és hogy oldjam a “lö pötit” feszült pillanatot, felvettem tündéri mosolyomat (konkrétan azt sem tudtam melyikre irányítsam, mert 4-en 4 fele próbálták zavarukat vmi ál-tevékenységgel leplezni), így bájos hangomat is be kellett vetnem, és kitaláltam egy fedő-sztorit (azt mégsem mondhattam, hogy jelmezbálba megyek és indiainak akarok öltözni, mert félő, hogy a “miért” kérdésre nem tudtam volna számukra kellően megnyugtató választ adni), így előadtam Blaha Lujza díjas alakításomat, hogy van egy indiai barátnőm, akinek holnap lesz a szülinapja és azzal szeretném (többek között) meglepni, hogy indiai ruhába megyek. Nnna háát látni kellett volna az arcokat, még szinte meg is hatódtak a boldogságtól és 4-en 8 felé szaladtak,  hogy a kis szatócsüzlet legszebb portékáit a másodperc töredéke alatt felvonultassák a színem előtt.

Az üzletről még annyit, hogy tokkal-vonóval olyan 15 m2, jóindulattal 20, jól telezsúfolva, nem is egészen értem, hogy miért “foglalkoztatnak” 4 eladót, konkrétan rajtam kívül még 2 kisgyerek volt az üzletben (vélhetően vmelyikük csemetéi), szval nem volt túlságosan indokolt ez a nagy számú kiszolgáló személyzet, de így legalább elmondható, hogy röpke másfél óra alatt (!!!!!!!) – ennyit töltöttem ugyanis kedves társaságukban – csak azt a ruhát nem szedték elő nekem, amit szorgos indiai kezek még meg sem varrtak.

Mert háát ugye jött az a probléma amivel nem számoltam, hogy az indiai nők testarányai némileg különböznek az enyémtől, il concreto mellkasi idomokban kicsit szűköcskére voltak szabva a ruhácskák 🙂 A legtöbb ruhából XL-es volt a legnagyobb méret, de az a kisázsiai XL-es, amibe cipőkanállal kell belebújniuk még a nálam kevesebb női bájjal ellátott honfitársaimnak is, ezért mondtam újdonsült barátaimnak, hogy annál kisebbet le se szedjenek, de így is két tucatot megpróbáltam mire kettő végül úgy ahogy jó lett.  Hát az öltözőfülke  – már ha lehet annak nevezni – sem volt semmi, állt benne a víz – nem tom honnan folyt be és csak remélem, hogy víz volt, de érthető okokból a cipőmet nem vettem le, se szék, se semmi, de hát nem vendégségbe jöttem.  A fiúcskák lelkesen buzdítottak, hogy menjek ki mutassam meg (gondolom ilyet még nem nagyon pipáltak, én meg “karitatív” hangulatomban voltam, így ki-ki libbentem az arra érdemes darabokban)  Mit mondjak, jól elszórakoztunk 🙂

Olyan ruha (vagy mi) is lett volna, amit csak így magamra kell vhogy tekernem, de azt valahogy nem éreztem… Átvillant egy másodpercre a fejemen, hogy vmelyik vicces koma a buliban meghúzza a rojtot a végén, aztán ott állok egy szál tangában… nna azért az nem lenne annyira komfortos, úgyhogy végül ezt a korábban említett kettőt megvettem, egyrészt nem voltak drágák, másrészt támogatom vele az indiai textilipart, harmadsorban pedig még nem tudtam eldönteni, hogy hétköznapi indiai lány akarok lenni, vagy “ünnepi” 🙂

Végül maradtam a hétköznapinál (minek a flanc?) Ez lett a végeredmény:

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Jjja és ez egy XXL-es tunika úgy nézzétek 🙂

Na megyek lecsót főzni – ala Katar –  ami úgy néz ki, hogy sárga TV paprika hiányában kaliforniai paprikából készítem, lengyel pulykakolbásszal… Hááát nem tudom milyen lesz, de majd legközelebb elmesélem.

Addig is élvezzétek a nyarat, készüljetek a Karneválra!! Ott találkozunk!! Jaaa, mert hogy augusztus 17-től 2,5 hétig OTTHON leszek!!!! Már csak 11-et kell aludni!! Juhhhhééééjjj!!! 🙂

Blondie